Baromarc bringások, kreténarc gyalogosok 2.

Kellemes nyári délután, egy bringást követünk a budai rakparton, és közben azt figyeljük, hogyan viselkedik, milyen helyzetekben miféle döntéseket hoz. Kísérletünk alanya átlagos moutainbike-os, (MTB-s), bár jellemző módon az ülése eléggé alacsonyan van (ami nem vall profizmusra), plusz a kormányán egy hatalmas rózsaszín duda éktelenkedik, amit enyhén pocakos alanyunk olyan élvezettel használ, mintha éppen 6 hónapos lenne, és még nem tudna beszélni.

Első komolyabb dudálását akkor produkálta, amikor a Batthyány térnél felfestett sárga sávba két gyalogos tévedt, és mivel itt több méter széles az úttest, tulajdonképpen meg tudjuk érteni, hogy dudált - bár a felháborodását nem. Felháborodásnak akkor adnánk helyt, ha az illető gyalogosok szemlátomást ignorálnák a cangás jelzését.

A következő körben nagy kavarodás volt a rakparti sétányon, és a gyalogosok, akik két irányban is őgyelegtek, semmiféle helyet nem biztosítottak alanyunknak, amire ő a külföldön megszokott bringás-felháborodással akkora sorozatot dudált, mintha ez éppenséggel kerékpárút lenne, és nem megosztott járda a gyalogosok és bringások között. Másodpercekkel később barátunk két olyan gyalogosra is durván rádudált, akik (60-70 éves bácsik) békésen közlekedtek, ráadásul nem is a járda közepén, s így értelmes cangás egyetlen hang nélkül elsuhant volna mellettük. De nem így a barátunk - aki igazi bunkóságról tett tanúságot (e sorok írója és társai le is maradtak mögötte, nehogy azt higgyék, együtt vagyunk). Az utolsó dudálás, amit még szemmel követtünk, az volt, hogy a Lánchídnál az alagútba bement, és éktelen nagy sorozatot adott le - mint később kiderült, három néni vette a bátorságot, és egymás mellett gyalogolt, ami veszélyessé tette, hogy valaki cangával leelőzze őket, hiszen bárki jöhet szemből, ám ez nem a nénik sara, ők hagytak helyet maguk mellett másoknak is, és ezzel megtették a magukét.

Percek leforgása alatt számos tanulsággal gazdagodtunk. Kiderült, hogy az átlag-cangás meglehetősen önérzetes, sértődős és intoleráns, elvárná, sőt követeli, hogy minden olyan legyen, mint külföldön, arról az apróságról megfeledkezve, hogy ott az ilyen mentalitású bringásokat gyökérnek tekintik. Külföldön a bringások nemcsak követelnek, de számos téren adnak is, amit szerencsés módon a hazai bringásokról is nyugodtan el lehet mondani - csak nem az átlagról, hanem inkább az elitről.

A jófej bringások sosem szerelnének idióta dudát a kormányukra, ők csengővel dolgoznak, és azzal is abszolút szimbiotikus módon, együttélésre törekedve, a gyalogosokra vigyázva. Nem csöngetnek járdán, mert tudják, hogy ott nem az övék az előny. Hiába dühösek, hogy gizdaarc autósok ráparkoltak a szerény kis kerékpárösvényre, amit az Andrássy-n sikerült kihasítani számukra, ezt a dühüket nem zúdítják rá a gyalogosokra, akik közé kénytelenek felcsúszni a járdára. Ezt a szofisztikált műveletet egyébként úgy nevezik, "disztingválás", azaz különbségtevés, mert intelligens bringás látja ám a különbséget az önfeledten sétáló gyalogos és az étteremtulajdonos között, aki azt vette a fejébe, hogy egy megállító táblát azért a kerékpárútra is kihelyez, egyszóval arra kell dühizni, aki bunkóskodik, és nem arra, akivel lehet, hogy éppen mi bunkóskodunk.

Az átlagos, vagy átlag alatti cangások hamar beleélik magukat a hamis szerepbe, hogy az egész pálya őértük van, és a legválogatottabb durvaságokat követik el. Láttunk már kedves arcú tinédzserlányt, aki a Margit-hídon szemrebbenés nélkül nekiment (kormányával csúnyán megütötte) egy másik kedves tinédzserlánynak, aki vele szemben közlekedett gyalog, a bringás kiscsaj látta a másikat, csak úgy gondolta, övé az előny (ami nem igaz), és ezért csengetés, meg minden nélkül lényegében elütötte, majd úgy ment tovább, hogy vissza sem nézett. Durva, nem?

Minden cangás egy idő után oda lyukad ki, hogy külföld a pálya, hogy a külföldiek bezzeg jófejek, ők tudják, mi az a canga-kultúra. Ez persze abszolút mértékben igaz, szinte bármelyik EU-ország turistái elkápráztattak már bennünket azzal, hogy mennyire komolyan veszik a bicikliseket. Ott van az a kis ösvény az Andrássy-n, amit a magyarok semmibe sem néznek, bunkó BMW-k parkolnak rajta, teherautók azon keresztül rakodnak ki, mások pedig csak egyszerűen nyitva tartják az ajtóikat (blokkolva ezzel a kerékpárutat), hogy jobb legyen a szellőzés. Ugyanitt egy 40 fő-s spanyol turistacsoport épp fel akar szállni a buszra, és persze meg lehet érteni, hogy valahogy fel kell oda jutniuk, de mégis bosszantó, ám mielőtt érdemben elkezdhetnénk bosszankodni, egy bácsi a levegőbe emeli a kezét, amire az egész turistacsoport felfüggeszti a beszállást, és amikor egy hirtelen fékezés mégis becsúszik, egy turistanéni tök komolyan azt mondja, hogy "sorry, sorry". Hát nem édesek ezek a spanyolok?

A külföldiek (bár rengeteg elképesztően súlyos turista fordul meg Budapesten) igazán kedvesek, kultúráltak tudnak lenni, a külföldi gyalogosok velünk, budapesti bringásokkal. Vajon megérdemeljük ezt? Vajon a külföldi gyalogosok is ugyanezt gondolják majd rólunk, hogy kedvesek és kultúráltak vagyunk? Nem valószínű. Sőt, a hazai gyalogosok sem gondolhatják rólunk ezt. Van tehát mit tenni, fel kell fejlődnünk arra szintre, hogy ránk is úgy gondoljanak, mint ahogy mi azokra a külföldiekre, akik maximálisan tolerálják, sőt, respektálják a canga-kultúrát.

Bizony, mi, hazai bringások is megtehetnénk néhány dolgot, például ha valakik utat adnak nekünk járdán, hídon, vagy bárhol, mondjuk azt, hogy "kösz". Ha gyereket látunk az út mentén, a mi kis pályánkon, lassítsunk le, feltétel nélkül, hiszen a gyerekek kiszámíthatatlanok, és senki sem lehet annyira baromarc, hogy megkockáztassa egy kisgyerek elütését. Ne suhanjunk el túl közel a gyalogosokhoz, mert ez nemcsak balesetveszélyes (egy apró mozdulat, és eltörted valaki csuklóját), de meglehetősen udvariatlan magatartás is.

Tartsuk azt is szem előtt, hogy amíg két bringás egymás mellett való haladása tilos - hacsak nem szabad a pálya, addig a két gyalogos egymás mellett teljesen elfogadott, egészen addig, amíg egy kis helyet fenntartanak a bringásoknak maguk mellett. Ha gyalogosok előzik egymást, vagy szemben haladnak el egymás mellett, ne tekintsük úgy, mintha elállták volna a teljes utat, hiszen előzésben vesznek részt, majd ha előztek, utána előzhetünk mi is.

Ha a dolog gyakorlati oldalát vesszük, természetesen Budapestnek elsősorban bicikli-utakra volna szüksége, ám a biciklis-kultúra hiánya majdnem ugyanennyire keseríti meg a hétköznapokat. Durva dolog azt látni, hogy bombázó lányok, gyerekek kénytelenek az autók közt súlyos szmogban életveszélyben kerekezni, és sem a nagykörút, sem egyéb útjaink nem rendelkeznek kerékpársávval, beleértve a majdnem frissen felújított Bartók Béla utat is, amely mintha még a kerékpár felfedezése előtti időkből származna - ami városrendezés szempontjából egyszerűen elégtelen.

Fura belegondolni, mit élnek meg szegény cangások nap, mint nap, kezdve az undorító biciklitolvajokkal, vagy a Margitszigeten megforduló lepukkant Pepsi és Algida kamionokkal, a motorjukat járatva parkoló Ikarusz iskolabuszokkal, amikből csak úgy dől a fekete füst. Folytatva a sort a motorosokkal, akik bepofátlankodnak a kerékpársávokba, autókkal, amik legjobb esetben célpontként tekintenek rájuk, és még sosem hallottak arról, hogy a zebrán a gyalogosnak már akkor elsőbbsége van, ha ott áll, és meglóbálja a lábát, amely elsőbbség nem veszti érvényét akkor sem, ha van nála egy bringa. Talán nem is annyira meglepő, ha a bringások gyakran kissé úgy érzik, úttörők, akik most küzdenek meg a területükért - valóságos közelharcban. Mégis, ez az úttörőség a biciklis kultúrára, annak hiányára is vonatkozik, hiszen ki máson is kérhetnénk számon a hazai canga-kultúra hiányosságait, ha nem a hazai cangásokon?

A gyalogosok előbb-utóbb megtanulják lenyelni majd a békát, amit a városvezetés nyom le a torkukon, hogy a kerékpárosok (kerékpárút híján) gyakran a járdán közlekednek, ennek azonban majdnem előfeltétele, hogy a bringások vegyék figyelembe, hogy a járdákon semmilyen formában sincs elsőbbségük. A gyalogosok megszokják majd, hogy bringák süvítenek el mellettük a közös használatra ítélt járdaszakaszokon, de előtte a bringásoknak is meg kell érteni, milyen jogokat jelent a közös használat, és hogy ki a hibás a kialakult helyzetért, a gyalogosok, vagy a városvezetés. Ha a gyalogosok és a bringások haverságra jutnak, akkor mellesleg már nyilván mindkét fél be fogja látni, hogy a kerékpárutak rendezése (kiépítése) közérdek, és akkor már talán a politikusok is rácuppannak erre a projektre.

Akárhogyan is, a kölcsönös udvariasság, s kölcsönös tisztelet senkinek sem hullik az ölébe, ez tipikusan az a dolog, amiért tenni kell.

Könnyű volt régen nyugatra utazni, onnan visszajönni, és azt mondani, ott milyen jó fejek az emberek, ma már nem ússzuk meg ennyivel, és többé nem csak a jogos, vagy jogosnak vélt 70 centinkért kell küzdenünk, de azért is, hogy a hazai bringásokra úgy tekintsenek - mind a külföldi mind a hazai gyalogosok -, mint igazán jó fejekre.

A képek illusztrációk, és jófej cangásokat ábrázolnak, jófej gyalogosokkal.