Farkasok Birodalma

Amellett, hogy kitapinthatóan több, már létező filmre emlékeztet a Farkasok Birodalma, a nagy film-egyvelegben a legerősebb vonalat a "mester-tanítványos" film típusa adja. Ezen belül is az, ahol egy külön kultúrát képvisel az idősebb nyomozó (mit csináljunk, ha ezek a filmek általában krimik) és a tanítvány, tehát ahol az adott kultúrába, népcsoportba integrálódott mester a közös nyomozás révén vezeti be a köreibe az újonc és külsős kollégáját. Ennek a típusnak a klasszikusa a '93-as Gyilkos Nap (Rising Sun), amiben Sean Connery "san" tanítja Wesley Snipes-t a japán protokoll alapjaira, miközben egy (a topmodell Tatjana Patitz által játszott) gyönyörű lány meggyilkolása ügyében nyomoznak. Az a film nemcsak, hogy végig borzasztóan izgalmas, sokrétű és fordulatos volt, de meg is alapozta ezt a speciális műfajt. Sean Connery folyton kevesebbet árul el Wesley Snipes-nak (és nekünk), annál, ami szükséges lenne, és minden pillanatban látszik, hogy ő a saját közegében mozogva egy-két lépéssel az amerikai nyomozó előtt jár. Ez a bennfentes-külsős feszültség, a barátság és szövetség vonallal párosítva már önmagában egy remek filmanyag, mint ahogy ez tette a Gyilkos Napot is egy klasszikus filmmé. Ebből a műfajból láthattuk még a kevésbé jól sikerült The Corruptor-t is, ami a magyar forgalmazásban a semmitmondó Mocskos Zsaruk címet kapta. Itt Chow Yun-Fat van "belül" a New York-i kínai alvilágban, azzal együtt, hogy egy rendőrtiszt, és ő próbálja meg távol tartani a köreitől az újonc nyomozó Mark Wahlberg-et. Ennek a filmnek is a két nyomozó közti kapcsolat adta az erősségét, mint ahogy a Farkasok Birodalma is ebből a vonalból tudott volna a legtöbbet kihozni. (De nem tette.)

Itt adott egy fiatal nyomozó, Nerteaux (Jocelyn Quivrin), aki egy bestiális sorozatgyilkosság után nyomoz, és adott egy volt nyomozó, Schiffer, aki otthonosan mozog a párizsi török negyedben. Ők ketten természetesen társulnak a nyomozáshoz, hogy a bennfentes és egyben kiégett nyomozói stílus vegyüljön a fiatal és okos (de ismeretlen talajra tévedt) vehemenciával. Miután a francia thrillerek hajlamosak mindennél durvább erőszakot alkalmazni, ebben a filmben is túlfokozott brutalitással ölnek meg fiatal lányokat, amitől egyáltalán nem lesz jobb a film, viszont 18 éven aluliak számára minimum sokkoló lesz a véres részletekkel szembesülni. (Hasonlóan a szintén fantázia-hiányos, és egyben brutális Hatodik c. francia filmhez).

A fiatal és szimpatikus nyomozósrác egyébként stílusában is nagyon hasonlít Benoit Magimel-re, a Bíbor Folyók 2-re keresztelt film főszereplőjére, aki szintén egy ifjonc nyomozót alakított, és szintén trendi kinézettel hódított egy üres filmben. Ezzel még eggyel nő azoknak a filmeknek a száma, amikből össze lehetne gyúrni ezt a filmet, vagyis amelyek ismerősként ugorhatnak be nekünk a film során. A Bíbor Folyók 2-féle brutalitásból azok a jelenetek vezetnek ki bennünket, amik egy fiatal nőről szólnak, Anna Heymes-ről, aki nappal is rémképeket lát, és akinek mellesleg nem ismerős a férje arca. Amnézia, aminek nem tudni az okát, egy szép fiatal nő, aki nem ismeri fel a férjét - ez speciel egy jó vonal lehetne a filmben, főként, hogy hamar a sokoldalúan kiképzett "ügynök" kifejezés is felbukkan vele kapcsolatban, amiről rögtön a francia alapfilmek egyike, a Nikita juthat eszünkbe (vagy még az Utánunk a Tűzözön, Geena Davis kiszerelésében).

Sajnos azonban nem időzünk eleget ezen a szálon, és nem "a tudtán kívül profi ügynökcsaj"-szálat bontjuk tovább, hanem a történet igyekszik összekapcsolni Nerteaux, és az addigra képbe került Jean Reno (Schiffer) nyomozását Anna Heymes kilétével. Ez úgy-ahogy össze is jön, de már ekkor erősen érezzük, hogy tényleg több kisebb filmből gyúrták össze ezt az egyet, és a történetvezetés nem az erőssége a forgatókönyvírónak. Néha úgy elröppennek az események, hogy már az újabb karaktereket sem tudjuk hova tenni, nemhogy a történet folyását, pontosabban ide-oda csapódását követni tudnánk. Ez egyébként a film legvégéig így marad, fő tendenciaként egyre inkább lebutul a történet, hogy a végkifejlet már szinte egy viccé váljon.

A filmet egy másodfilmes fiatal rendező készítette, Chris Nahon, akinek az előző (első) filmje A Sárkány Csókja volt, ami nem számít túl jó ómennek. A Sárkány Csókjáról nem tárolunk kellemes emlékeket, mint ahogy a Farkasok Birodalma is a kusza történetvezetést, a túlzott erőszakot, és egyéb negatív dolgokat juttatja leginkább eszünkbe. Pedig a főszereplő színésznő, Arly Jover kifejezetten jó, látszik rajta, hogy jóval többet el tud játszani, mint amit Anna Heymes-ként játszott, és a fiatal nyomozót alakító Quivrin is egy határozott kisugárzásról tett tanúbizonyságot, vagyis szó szerint jobb volt, mint a farkasnak maszkolt Jean Reno. A jó színészek mellett a nagyon gondosan megtervezett "eső-és vízcsepp"-effektek dobják még meg a filmet, vagyis ezek igyekeznek elterelni a figyelmet a történet gyengeségéről. A szépen (és felülről) fényképezett zuhanycseppek lassú lehullása, vagy az autó ablakán lezúduló esőcseppek hangulatos és izgalmas bemutatása percekre el tudják hitetni velünk, hogy akármi is van, egy jó filmmel állunk szemben.

Pedig nem így van, a Farkasok Birodalma nem működőképes, és erről éppen az utolsó percek győznek meg minket leginkább. Ilyen összecsapott végkifejletet ritkán látni, arról nem is beszélve, hogy a film legvégére, mármint a stáblista idejére sem tudjuk összerakni végül, miről is szólt ez a film, ki milyen szerepet játszott ebben a farkasos szövetségben, és egyáltalán. Kevesebb durva erőszak, átgondoltabb történet, jobb forgatókönyv, kevesebb effekt - és máris minden jobb lett volna. Az eltűnt Nikita-szálért pedig külön kár.