Szahara

A koncepció pofonegyszerű: egy tudós doktornő (Penelopé Cruz) szeretné megmenteni a valamely borzasztó járványnak kiszolgáltatott afrikaiakat. Közben pedig találkozik egy roppant vonzó férfi-kalandorral (Matthew McConaughey), aki kincsvadász, és aki történetesen épp ugyanazt a kísértethajót keresi - a sivatagban, amely a dokinő pestisének forrása is. Nincs is már másra szükség, csak egy humoros segítőre, aki a kalandor oldalán szorgoskodik (Steve Zahn) és máris minden adott ahhoz, hogy a film akadálytalanul kifejthesse vonzó hatását a potenciális közönségre.

A Karib-Tenger Kalózai ékes bizonyítékát adták annak, hogy az emberek mennyire könnyen elcsábulnak, ha önfeledt, igazán komolytalan szórakozásról van szó. Éppen ezért kissé értetlenül állunk a Szahara pestis-motívuma előtt, amely magában foglal roncsolt pupillájú, egyéb felszíni tünetektől sem mentes hullákat, sőt, még egy népirtó kiskirály is felbukkan - mint a film negatív hőse. Amennyire tartalmassá, csábítóvá, jól eladhatóvá tesznek az ilyen sötét dolgok egy Tolmács-kaliberű filmet, annyira rosszul sül el ugyanez, ha egy nyári szórakoztató filmről van szó.

Ahhoz, hogy filmünk jól megállja a helyét a tikkadt nyári piacon, szükségünk lesz látványos akciókra, melyeket már a film trailerében is hatásosan be lehet vetni. Ezen a téren filmünk jó adottságokkal bír, hajó (egy alapvetően sivatagos filmhez képest ez külön lelemény), tenger, kincskeresés, tevék, rohanás, sivatagi akció, nőszemély, helikopter, robbanás - mindenünk megvan a várható sikerhez. A tavalyi téli ünnepi szezon nagy kincskeresős filmje, a Nemzet Aranya okkal lebeghet a szemünk előtt: az is 100 millióból készült (a Szahara kb. 130 millióba került), tehát határozottan magas költségvetésű film volt, és igazán szépen teljesített, 172 milliót csinált, csak az amerikai mozikban, amihez természetesen jelentékeny mértékben adódik hozzá a dvd-videó-forgalmazás, és az európai piacon aratott bevételek is.

Az, hogy a Szahara végül sajnálatos mértékben alulmúlta a várakozásokat (az amerikai mozikban mindössze 68 milliót produkált áprilistól július végéig) minden bizonnyal nem a trailernek köszönhető, hanem olyan, már finomabb szinten fellépő különbségeknek, mint például a történet fordulatossága, frissessége, ami a Nemzet Aranyának legszembetűnőbb érdeme volt, és amely téren filmünk meglehetősen gyengécskén teljesített. Amíg a Nemzet Aranya egy első hallásra uncsi témából, a Függetlenségi Nyilatkozat eredetijének elrablásából egy nagyon leleményes és fordulatos sztorit épített fel, addig a Szahara már a címével is egyfajta beszédes semmitmondásba bocsátkozik, mintha csak azt közölnék, hogy "tudod, ez az a sivatagos akciófilm".

A történet minősége természetesen már "csak" a szájhagyomány útján terjedő reklámozás szintjén befolyásolja a bevételeket, így ennél mindenképp előrébbvaló tényezőként kell tekintenünk például a szereposztásra. William H. Macy mellékszereplő, mégis ő az, akinek kapcsán először szöget üt a fejünkbe, hogy a szereposztók nem biztos, hogy maradéktalanul jól végezték a munkájukat. A minden idők legemlékezetesebb, legpuhább gerincű vesztesét (lsd. Fargo), aki persze vígjátékokban is remekül képes megállni a helyét, most mint "az admirálist" köszönhettük, aki szivarral a szájában mászkál, és ez valahogy bizarr hatást keltett, ami nem előnyös.



Azonban az igazi kérdés természetesen a főszereplő nő és a férfi, akikkel kapcsolatban nekünk Penelope Cruz-zal szemben vannak leginkább kétségeink. Cruz, aki akcentussal beszél, és alapvetően nem egy vígjátéki alkat, nem biztos, hogy jó ötlet egy 130 milliós sivatagi akció élére. Cruz esélyeit a téren, hogy kedvező hatást fejtsen ki a film sikere érdekében, nagyban csökkenti a szerencsétlenül megkomponált karaktere is, az, hogy ő egy pestis-kutató doktornő, szemüveggel és gumikesztyűben, de az igazi hátrányát az képezi, hogy közte és a férfi főszereplő közt nem jött létre valami igazán heves vibráció. Ha mindenképp latino-ban gondolkodnánk, Eva Mendes mérföldekkel jobb lett volna, mert ő szexi is, aranyos is, jól beszél angolul, és nem valami száraz, illetve halálosan komoly jelenség, mint Cruz.

Az, hogy hazánkban mekkora sikere lesz a filmnek, természetesen egy külön kérdés, ám ami minket illet, ránk nem egy átgondolt, tartalmas szórakozást nyújtó film benyomását tette. A kezdeti komolykodás a pestissel, meg a helyi erők fenyegetésével kapcsolatban paródiává szelídül a végére: amikor például azt kell néznünk, ahogy egy helikopter több kilométeres körökben repül rá a célpontjára, mintha repülőgépnek képzelné magát, és így csak rárepülésenként egyszer tüzel a főszereplőkre, pedig akár ott is lebeghetne, és folyamatosan lőhetne rájuk. A vége felé nemcsak a harcok komolytalanodnak el, de a két negatív hős egyike is, aki elvileg a fő negatív kellett volna, hogy legyen, egy jelentéktelen kis ponttá zsugorodik abban a pillanatban, amikor jelzi, hogy nem is tudta, hogy az általa működtetett hatalmas giga-komplexum súlyosan rombolja és szennyezi a környezetet, és még azt is bedobja negatívhős-társának, hogy akár le is állíthatnák az egészet.

Amennyire egyszerűnek tűnik egy könnyed kis nyári filmet csinálni (130 millióból, tetszőleges szereposztással), úgy tűnik, annyira könnyen el is lehet rontani egy-egy ilyen produkciót. A Szahara érezhetően nem képes mindazt nyújtani nézőinek, amit azok egy "sivatagos nyári kalandfilm"-től elvártak volna.