A Parkolás Művészete
The Delicate Art of Parking 2003.
Betépve Kanadában
A low-budget és betépett filmek kedvelői számára egy eléggé jó táplálékot jelent a Parkolás Művészete, amely bár nem a világ legjobb filmje, de tényleg valódi kikapcsolódást nyújt, és minden egyéb tekintetben is rendesen megállja a helyét.
Ennek a filmnek a legjobb és a legrosszabb tulajdonsága is az, hogy eléggé profin meg van írva. Adva van egy jól kitalált főszereplő srác, aki néhány másodpercig
úgy tűnik, hogy ha nem is nyerné meg a versenyt, de simán indulhatna a "Woody Allen egy jó utódja" címért - amely címre eddig még senkinek sem sikerült érdemben pályáznia. Adva van egy cool orosz csaj, aki a hangot rögzíti a forgatásokon. Adva van egy tök jó sztori is, miszerint a srác annyira gyűlöli a parkolóőröket, hogy elhatározza, úgy veszi fel velük a harcot, hogy dokumentum filmet forgat róluk. Itt kezdődik a film profizmusa, majd ott folytatódik, hogy roppant okos módon rájönnek, hogy a film nem szólhat végig arról, hogy forgatnak és forgatnak, és közben mennek a jobb vagy rosszabb poénok, hanem a történetnek fejlődnie kell egy megcélzott végkifejlet irányába. Ez is jó dolog.
Ezzel együtt azonban a film gyakran eléggé mű, eléggé művi, eléggé mesterkélt. Mindezt menet közben akkor kezdjük el érezni, amikor egy balhé (ami eléggé műbalhé) során a hangrögzítő lány és a rendező srác között hirtelen kipattan a titok a dokumentum filmjük főszereplője, egy igazi parkolóőr számára, hogy a srác egy megrögzött tilosban
parkoló. Az egész összebalhézés műbalhé volt, spontaneitást tettetve akarták előadni a jelenetet (mint a legtöbb filmben a színészek), ám kilógott a lóláb. Nem volt hiteles. Ez valószínűleg pontosan annak köszönhető, hogy túl jól volt megírva, túlságosan is tudatos volt az egész, és a szereplőknek a rendező és a forgatókönyv utasításait kellett végrehajtaniuk, és nem tehették meg, hogy saját laza, hétköznapi stílusukban adják elő a jeleneteket. A szereplők egyébként úgy voltak beállítva, mintha ők lennének a film alkotói. Pedig nem. Egyszerűen jó image-et képviselő fiatalokat szedtek össze, hogy eljátsszák a film alkotóit. A Blair Witch Project-ben a stáb tagjai saját nevükön futnak a filmben, és ez nagyon profi így. A saját név, illetve saját arc igénye, gondolata azért merült fel, mert ez ugye egy dokumentum-film vállalkozásról szóló film, low-budget dokumentum stílusban. Egyébként a film végén még ki is írják, hogy ez az ő filmjük, mármint a filmben szereplő karakterek filmje.
Akárhogyan is, a film egyetlen
hibája az, hogy nincsenek benne igazi csúcspontok. Ami ennél is rosszabb, gyakran érezzük, hogy na, ez itt most egy igazi, vígjátéki csúcspont helye - de mégsem jön össze. Ez a tény két dologról is árulkodik, egyrészt arról, hogy a filmet rosszul rendezték, és túl erőszakosan írták (ami miatt a szereplők nem tudtak annyira kényelmesen, felszabadultan mozogni a rájuk szabott karakterekben), másrészt arról is, a film alapvetően utánérzés. Olyan filmek utánérzése, mint a Levesben, a Shop-Stop, vagy mint az Idióták - szóval az elődökre igazán nem lehet panasz, kár, hogy a kapcsolat e remek nagy elődök és e film között mindössze az utánérzés.
Végülis a film kifejezetten
szórakoztató, felszabadító, meg minden. Egy alapjaiban élvezetes másfél órát nyújt, olyat, mint amit annak idején a Titanic fesztivál remek filmjei nyújtottak, amikor a Titanic Fesztivál még ősszel volt. Ha valaki beül erre a filmre, és teszi ezt egy olyan emberbarát moziban (pl. Toldi), ahol a jegyárak nem ezresekbe kerülnek, akkor az őszi Titanic-élménnyel ajándékozhatja meg saját magát, ez pedig csodás lehetőség!-zé-
2006-10-05
