keresés



  home   | szocio |  hírek   |  filmekről   |  kult   |  urban/enviro   | 

  fehér
\"tartalom\"
Trisztn + Izolda
Tibetben a Llek
A Szabadsg Vihara
n, a N s Plusz egy Fő
Moziszituci
A Parkols Mvszete
Egyetleneim
Lny a Vzben
A Szuper Ex-Nm
World Trade Center




  2006-09-08

Én, a Nő és Plusz egy Fő
 You, Mee and Dupree 2006.

Gépzsír

Rengeteg olyan vígjátékot láttunk már, amiben egy idilli pár magánéletébe furakodik be egy külsős erő, ami, vagy aki alaposan felforgatja a szépnek induló hétköznapokat, hogy aztán a végére minden konfliktus elrendeződjön, de már semmi se legyen ugyanolyan, mint kezdetben. Most szinte szó szerint ezt a történetet kapjuk ki, de ezúttal kifejezetten erőltetett formában.



Pár éve kezdődött el az a látensen burjánzó tendencia, hogy a Hollywood-i vígjátékokat folyton leszinkronizálják, mintha eredeti hangokkal nem is lehetnének viccesek ezek a filmek. Ez a szinkron-őrület több filmnek betette már az ajtót, de persze valamennyire érthető is ez az igyekezet, hiszen a filmek internetes letöltését mondjuk épp az akadályozhatja meg, hogy a letöltő hiányolja a filmből a szinkront. Mindenesetre filmünket szépen tönkrevágta a szinkron, már akkor eldöntve a sorsát, ahogy az első magyar hangok megszólaltak. (Józsa Imre, mint Matt Dillon magyar hangja? Józsa remek volt Dr. Green-nek a Vészhelyzetben, és még egy csomó jó arcnak különböző filmekben, de azért egy 50-es fickó nem igazán tűnik jó választásnak egy épp-hogy-negyvenes fiatalember szinkronhangjának, valljuk be. Ráadásul Dillon, akinek eredetiben csodás, férfias, mély hangja van, itt egy fiatal férjet játszik, aki a harmincas évei második felében jár, úgyhogy teljesen ledermedünk, amikor Józsa Imre hangját vágják be az ő szájmozgása alá..).



A másik technikai dolog, ami sokban visszavetette a film minőségét, az az erőltetett magyar szöveg, ami, mint megtudtuk, sajnos Speier Dávid munkája. Speier Dávid mindigis verhetetlen volt az angol szövegek trendi magyarra ültetésében, mindenki elismerte, hogy neki köszönhetjük a legprofibb magyar szlengeket, és a legjobb stílusú beszólásokat. Most viszont olyan mesterkélt párbeszédek bukkantak fel az Én, a Nő, stb..-ben, hogy nem is hittünk a fülünknek. Ennek az egyik szép példája a "gépzsír", amit valószínűleg a "cool" helyett hallhattunk, de ami ezzel együtt is erős fizikai fájdalmat okozott nekünk.



És ezek a negatívumok még mindig csak a magyarországi forgalmazás nyomán jöttek létre, és akkor még nem szóltunk magáról a filmről. A történet, illetve a film egyrészt előre jól kiszámítható, másrészt eléggé uncsi. Egyik forgatókönyvíró sem gondolhatta komolyan, hogy egy ilyen nulla-cselekményhalmazzal, szoftos konfliktusokkal és erőltetett mellékmotívumokkal ki lehet tölteni egy filmet, pláne egy vígjátékot! Nem, nem lehet, főleg akkor, ha az egészben nincs semmi igazán vicces. Matt Dillon (Carl) és Kate Hudson (Molly) friss házasok, akiknek az esküvőjén Carl egyik gyerekkori barátja, Dupree (Owen Wilson) a vőfély. Míg az ifjú pár teszi a dolgát munkafronton (mint építész és mint óvónő), és a magánéletben is (mint friss házasok), addig Dupree a 36 és 3/4 éve ellenére is egy laza szabadúszó.

Aztán nem figyelünk oda egy percre, és a forgatókönyv máris beköltözteti Dupree-t Mollyékhoz, elvileg egy hétre, de mi jól tudjuk, hogy valójában az egész filmre. Ekkor kezdődik a film igazi nyüglődése, ami arról szól, hogy a történet (és Dupree) elkezd Carl-ék és a nézők idegein táncolni, mindenféle baromkodással, ami szinte semmilyen humorforrást nem jelent, és ami láthatóan teljesen öncélú, illetve egyetlen cél szolgálatában áll: kitölteni a film 108 percét valahogyan!

Örömmel jelenthetjük, hogy ez nem sikerült, éspedig azért, mert egyszerűen nem történik annyi cselekmény ez idő alatt, ami leköthetné a figyelmünket. Pedig mindent bedobnak: az öltönyös-karrierista Carl-típussal a biciklis-futár karaktert állítják szembe, Dupree lesz az a laza srác, aki bringával jár mindenhova, verseket ír, nem hajlandó autót vezetni, a fák napján dolgozni, és úgy általában erőt kifejteni, ha nem muszáj. A forgatókönyvíró összes energiáját lekötötte, hogy Dupree-ből egy mai, "trendi" csávót faragjon, aki bár teljesen társadalmon kívüli, mégsem hippi. Ezért indult be ez a biciklis vonal, ami ezt a rebellis attitűdöt egyetlen motívumként képviseli, de ami ebben a filmben szintén erőltetettre sikerül. Lance Armstrong neve többször, ő maga személyesen egyszer bukkan fel a filmben, a könyvéről kétszer lesz szó, Dupree egyszer valódi biciklisfutárnak adja ki magát, úgyhogy akármennyire is szeretjük a bringás kultúrát (illetve magát a járgányt), és bármennyire érteni véljük ennek az életformának a velejét, mégis minden bajunk lesz már egy idő után, ahogy meglátunk egy biciklit.



Valójában mindent túlzásba visz ez a film, úgy, hogy eközben folyton a léc alatt marad. Amikor a film közepén úgy tűnik, Dupree elhagyja Molly-ék házát, már-már fellélegeznénk, de nem lehet, hiszen tudjuk, ennek a történetnek az az éltető ereje, hogy egy bénázós harmincas csávó folyamatosan rombolja egy pár magán-és mindenféle életét. Ezek után a szemünk sem rebben azokon a gyenge próbálkozásokon, amikkel mosolyt próbálnak az alkotók a nézők arcára varázsolni, 98 százalékban sikertelenül. Kínai fétis-pornó, Amerikai pite-s, gusztustalan zokni-motívum, Michael Douglas (Molly apja) elröppent és durva ötletei, egy szánalmas papucsférj idétlenkedése, a kezdődő őrület jelei, ami egyik főszereplőnket támadja meg, és még sorolhatnánk azokat az eszközöket, amit bevetnek, de amikkel semmire sem megy a film, már ami a szórakoztatásunkat és a humort illeti.

Egy idő után egyébként ez a fajta vergődés is érdekessé tud válni, hiszen kb. a film első harmadától már szinte csak azzal foglalkozunk, hogy megpróbáljuk kitalálni, az alkotók mivel fogják kitölteni a cselekményt és a maradék filmidőt. Talán nem árulunk el titkot, ha azt mondjuk, nem túl találékonyan oldják meg a Dupree-problematikát, és hogy ezalatt a folyamat alatt nem sokszor kacagunk fel önfeledten.



Ami a főszereplő színészeket illeti, Kate Hudson meglepően jó, neki még az eltúlzottnak tűnő mozdulatai is sikerülnek, és a játéka nyomán egy tényleg valóságos és kedves csaj képe bontakozik ki. Matt Dillon viszont nem igazán érezhette magáénak a karrierista és megfelelés-vágytól küszködő fiatal férj karakterét (ha létezik ilyen egyáltalán), és így sokszor úgy láttuk, mintha csak félgőzzel vett volna részt a filmben. Owen Wilson ellenben végig, kitartóan semmilyen volt, miközben ő volt a film totális főszereplője, az ő játéka volt a legszürkébb. Hiába időzött rajta folyton a kamera, Wilson nem sok minden talált ki a figurájához, vagy értetlenül rázta a szőke fürtjeit, vagy Matt Dillont győzködte valamiről, vagy az utcában lakó kissrácokkal haverkodott - de ezek egyike sem tűnt természetesnek, vagy éppen jópofának.

Lehet, hogy nem kellene annyira csodálkoznunk azon, hogy a film nem sikerült fényesen, hiszen például a forgatókönyvírónak is ez az első megfilmesített könyve, míg a Russo-rendezőtestvérek is csupán a Széftörők-et (Welcome To Collinwood), a Soderbergh-hangulatú, sztárokat szerepeltető, kis költségvetésű filmet készítették ezelőtt.

Akárhogyan is, a You, Me and Dupree nem lopja magát a nézők szívébe, és még csak azt sem mondhatjuk róla, hogy nyáron "simán beleférnek az ilyen könnyed vígjátékok", hiszen ez nem volt valódi vígjáték, de még könnyed sem. Nehéz, nehezen befogadható filmhez van szerencsénk, ami mintha megúszta volna az amerikai tesztvetítéseket, és ügyesen kikerülte volna a stúdió ellenörző pontjait...
-lee tábornok-
2006-09-08

 




oldal: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11