A Szabadság Vihara
Freedom's Fury 2006.
Magyarok - történelmi reflektorfényben
Egy ideje már tudjuk, hogy van valami a dokumentum-filmekkel, hogy érdemes rájuk odafigyelni, és itt véletlenül sem Michael Moore dokumentumfilmnek nem is nevezhető műveire gondolunk, hanem például az idei Titanic Fesztivál szerintünk legjobb filmjére, a Borvilág-ra. Mégis egyszerűen megdöbbentő, hogy micsoda elsöprő élményt jelent egy amerikai testvérpár dokumentumfilmje - a mi forradalmunkról és szabadságharcunkról.
A legkisebb túlzás nélkül
állíthatjuk, hogy egy un. " '56-os dokumentumfilm", mint olyan, csak a létező legkisebb mértékben rezgetné meg érdeklődésünk membránját, s így magával e filmmel is csupán azért volt szerencsénk találkozni, mert Andy Vajna e dokumentumfilm alapján tervez egy játékfilmet forgatni. A történet, tudtuk, az lesz, hogy amíg idehaza a forradalom és szabadságharc dúlt, addig, illetve annak leverését követően, december 6-án Melbourne-ben a magyar vízilabda csapat 4:0-ra megverte a szovjet csapatot. Mindez első látásra csupán úgy tűnt, mint egy újabb előásott történelmi részlet, amely kiegészítésként talán még tágabb képet nyújt az ismert eseményekről, de amúgy semmi különös. A moziban azonban egy abszolút váratlan esemény következett be, a film a "történelmi aláfestés", illetve "háttérinfó" szerepét gyorsan levetette magáról, és átvette a kezdeményezést - a történetmondás mezején.
A film alaphangja, hangulata mellőzi a kötelező drámaiságot (amit a hazai '56-os dokumentum-összeállítások valahogy mindig megszavaznak maguknak), és ehelyett teljes testsúllyal az ismeretterjesztés oldalára áll már az elején. Nem előre elrendelt kimenetelű drámaként, hanem a szemünk láttára lezajló csodálatos eseménysorozat formájában mutatták be, mi történt 1956 október 23-ával kezdődően Magyarországon.
Ez a fajta meglehetősen friss szemlélet csak még inkább abba az irányba tereli a nézőt, hogy újra átélje az '56-os Forradalom és Szabadságharc mozzanatait. Ezt a frissességet a remek zenének és a kitűnő szerkesztésnek köszönhetjük, amely lehetővé teszi, hogy gyakorlatilag teljesen lineárisan, valós időben éljük meg az akkor történéseket.
A
korabeli újságcikkeket, archív filmfelvételeket elegánsan egyszerű, hatásvadászattól mentes, lényegretörő, és nyilvánvalóan empatikus atmoszférában készült interjúrészletek teszik eleven élménnyé. A szerkesztés finomságát nemcsak a kifejezetten gondos vágói munka mutatja, de az az érdeklődés és odafigyelés is, amely igyekezett mindennek leásni a gyökeréig. Például megszólal a filmben az egykori operatőr, aki az események sodrában lefilmezte a fiatal nőt, aki elsőként kivágta a szovjet címert a magyar zászlóból, látjuk ezt a nőt is, illetve az operatőr további felvételeit a forradalom eme akkor született jelképéről.
Nem lepődnénk meg, ha valaki azt mondaná, hogy az 1956-os Forradalomról és Szabadságharcról a legjobb esetben is minimum 150 órás dokumentumfilmet lehet csak készíteni. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy ha van egy jó történet, amely átélhető, amely szól valamiről, amely valóban megtörtént emberekkel, akkor azt holtbiztos, hogy el lehet mesélni akár 25 szóban is, vagy éppen 90 percben. A Gray- testvérpáros olyan kitűnő dramaturgiai érzékkel tárja elénk az 1956-os eseményeket, hogy azok, mint az egymás után vetített állóképek, végül átélhető eseményfolyammá állnak
össze. Meglepő, de merjük állítani, hogy Magyarországon még nem készült ilyen átütő, világos, széles látókörű, ám mégis fókuszált film 1956-ról. Bár nyilván sokan vannak, akik egészen pontosan tudják, hogy mi történt, mikor, és hogy azt pontosan kik tették, és miért, a szubjektív benyomásunk mégis az, hogy ez a film számos egyszerű ténnyel képes akár vadiújat is mondani nekünk, magyaroknak.
A filmben nem kisebb fontosságú személyiség is megszólal, mint Hruscsov fia, aki olyan elvileg ismert tényre is felhívja a figyelmet, hogy például Nagy Imrét Kádár János végeztette ki. Mi, akik a Kádár-rendszert jóformán egy kényelmes elnyomásként, az un. "gulyás-kommunizmusként" ismerjük, e filmet látva kicsit átértékeljük e megbocsátásra hajlamos, "liberális" nézőpontot. Ez a későbbi bársony-bilincses diktatúra ugyanis úgy kezdődött, hogy 2000 szovjet tank bevonult Budapestre (ennyi volt Hitler teljes tank-készlete 1941-ben), majd utána hosszú évekig tartó terror következett. E terror egyik hírhedt gesztusa volt, hogy az 1956 idején még fiatalkorú letartóztatottakat évekig tartották börtönben, megvárták, amíg betöltik 18-ik életévüket, és csak aztán
végezték ki őket.
A filmet nézve nagyon furcsa érzésünk támad, mintha sokáig nem is láttuk volna teljesen tisztán a fától az erdőt, mintha anélkül sikerült volna elmerülnünk " '56 részleteiben", hogy azokat összeillesztettük volna egy érthető történetté. Pillanatok alatt érthetővé válik az is, hogy minél jobb rálátása van valakinek a történelemre (pl. a történelemtanároknak), annál kevésbé lesz megértő és engedékeny az 1945 utáni magyar történelemmel kapcsolatban.
A film 1956-ot fantasztikusan egyszerűen és világosan bemutató voltát persze nem lehet eléggé dicsérni. Elég, ha Nagy Imre segítségkérő rádióadásaira gondolunk, akkor, amikor a szovjet tankok lerohanták Magyarországot. Ezerszer hallottuk már különféle történelmi összeállításban ezt a végsőkig drámai jelenetet, ám most mindez jelen időben is átélhetővé vált, és túlzás nélkül vérfagyasztó hatást gyakorolt ránk. Igaziból persze tudtuk, hogy az 1956-os Szabadságharc győzött, és a szovjetek kivonultak, és 13 napig szabadok és függetlenek voltunk, ugyanúgy, mint Ausztria, amely előzőleg szintén szovjet megszállás alatt állt, mégis, most, a filmet nézve, mindez teljesen közvetlen formában átélhetővé vált, úgy, mint még soha.
E történelmi élményen
felül a film további komoly teljesítménye a vízilabda-meccs beillesztése a történetbe. Először is e meccs kedvéért, illetve a meccs révén a történelmet egyszerű történetté változtatja, ugyanakkor a vízilabda elvileg egyszerű motívumát a magyar történelmet különösen jellemző nemzeti motívummá emeli azzal, hogy a 2004-es olimpiai győzelmünket, valamint a '30-as évek hazai vízi sportjait képbe hozza. Mire a filmet megnézzük, egyszerűen nem értjük, hogyan lehettünk évtizedeik büszkék a londoni 6:3-ra e milliószor nagyszerűbb Melbourn-i 4:0 helyett (így utólag, persze van ötletünk, hogy mindez hogyan fordulhatott elő).
Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc, illetve a Melbourn-i Olimpiai vízilabda elődöntő cselekményszálak futtatása terén az ellenpontozás egy olyan remek érzékkel végrehajtott példáját láthatjuk a filmben, amire nehéz lenne más példát hozni. Ahelyett, hogy minél közelebb igyekeztek volna hozni a vízilabda és a forradalom motívumait, inkább hol az egyikben,
hol a másikban merültek el a lehető legmélyebben. Amikor a forradalom "mesélése" után visszavágtunk a "vízilabda" vonalhoz, vagy fordítva, szinte az volt az érzésünk, hogy "de kár", "kár, hogy abbahagytuk" a történetet, ott, ahol éppen tartott. Ám másodpercekkel később minden esetben ráeszméltünk, hogy nem is így van, és hogy a történet éppenséggel folytatódik, megszakítás nélkül. E két motívum összeszövésével a film körönként ugrásszerűen tudta növelni az elénk táruló élmény hőfokát. A vége felé már nem ritkák a szemeket nedvesre varázsoló, felemelő, katartikus momentumok, és kimondhatatlanul büszkék vagyunk, és boldogok, hogy magyarok vagyunk, és hogy ez a mi történetünk.
A '80-as évek végén a sok hazai politikai műsor mellett egyik délután felbukkant egy BBC által készített dokumentumfilm "a tévében" az akkori Magyarországról, és meglepően nagy hatást tett nézőire. Érthető, világos és jól követhető film volt, emellett olyan
tulajdonképpen ismert tényeket mondtak ki benne nyilvánosan, mint hogy Magyarországon már senki sem hisz a kommunizmusban. Pár hónappal később jött a rendszerváltoztatás. A Gray-testvérek filmje, bár nehéz megmondani, hogy egészen pontosan miként, de ehhez hasonló jelentőségű film. Egy biztos, történelmünk eme fázisát nemcsak a nagyvilággal ismerteti meg, de számunkra is a friss rápillantás élményét nyújtja, s mint ilyen, nemcsak feldolgozása, de egyben része is a történelmünknek.
Ha valaki szeretné megörökíttetni magát (szemben azzal, amit a negatív karakterek szoktak mondani a filmekben, hogy ha azt akarják, hogy el legyen valami végezve, legjobb, ha maguk csinálják), okosan teszi, ha hív egy specialistát, egy festőt, egy költőt példának okáért, aki majd megfesti, vagy megénekli őt, illetve
az ő történetét. Nekünk, magyaroknak, úgy esett, hogy az amerikai Gray-testvérpár hozta létre a legjobb képet történelmünk eme kiemelkedő szakaszáról, így nemcsak gratulálunk nekik, de ugyanolyan mértékben köszönjük is ezt.
A filmet Kristine Lacey, Lucy Liu, Amy Sommer, Quentin Tarantino és Andy G. Vajna producelték. Vajna e film alapján egy játékfilmet forgat, Szabadság, Szerelem címmel, Goda Krisztina rendezésében, ami jövőre, az 1956-os Forradalom 50-ik évfordulóján fog megjelenni a mozikban.
-zé-
2006-09-07
