Trisztán + Izolda
Tristan + Isolde 2006.
Tragédia helyett - szerelmi történet
A Trisztán és Izolda Wagner-nek köszönhetően egy ősi ködben gomolygó távoli történetként élt a fejünkben, intenzív hangulatokkal és nyers fordulatokkal, a civilizálatlan idők Wagner és Nietzsche által felfedezett brutális pompájával. Egyszerűen nem is hittük volna, hogy ezt a történetet filmvásznon is meg lehet jeleníteni, azt pedig végképp nem, hogy egy ennyire finom és kellemes formában.
A történelmi sztorikkal az a helyzet, 
hogy általában sok bennük az antifeminizmus és a vérontás, az orvostudomány kezdetlegességéből fakadó műhibák, valamint az információ hiányából adódó félreértések, egyszóval nem egy szívderítő látvány, amikor egy történelmi sztori csak úgy megelevenedik. Ráadásul azok, akik visszanyúlnak egy-egy történelmi sztorihoz, elsősorban az olyan elemek miatt teszik ezt, mint a sok vér, vagy durva árulások, tragédiák, .. hogy egyebet ne is említsünk. Ilyen alapokkal a Trisztán nem ígérkezett valami szívderítő filmnek, bár a remény sugarai hamar átszakították előzetes várakozásunk komor hangulatának függönyét.
Üdítő, sőt, határozottan pezsdítő élményként hatott, hogy egy angol történelmi filmben nem kellett Keira Knightley arcát és fürtjeit bámulnunk. A film egyébként hivatalosan cseh, bár a sok-sok producer között még Ridley Scott és tesója, Tony is ott virítanak.
A film, ha nem is rögtön, mégis meglehetősen hamar meggyőz bennünket arról, hogy itt valami mást fogunk látni, mint amire átlagos esetben számíthatnánk. Ott van
a kis Trisztán, akinek a szüleit az írek mészárolják le, és akit Rufus Sewell fogad örökbe, és kezd el saját fiaként felnevelni. A kis Trisztán nem nagyon akar harcolni a gyermek-kiképzésen (ami itt kábé az általános iskola alsó tagozatának felel meg). Amíg társai lazán és vidáman püfölik egymást a frissen elsajátított harci mozdulatokkal, addig ő magába fordulva, fejét felfelé szegve távol marad tőlük. Amikor aztán egyszer jól feldühítik, a kis Trisztán egymaga hazavág három másik fiút.
Egy ilyen jelenettel mutatják be nekünk, hogy szülei elvesztése miatt sokkal mélyebb érzésű, sokkal felelősebb, és sokkal felnőttebb, és nem utolsósorban sokkal tehetségesebb, karizmatikusabb gyermek, mint bármelyik társa.
Később ugyanez a jelenet megismétlődik nagyban, és ekkor már nemcsak oroszlánszerű hősiességéről, elsőosztályú harcművészeti tudásáról, de stratégiai tehetségéről és példamutató bátorságáról is tanúbizonyságot tesz. Az egész jelenetsor szépsége egyebek közt abban rejlik, hogy a történet minden különösebb szájbarágás, magyarázkodás nélkül zajlik, halad előre, mint valami folyam.
Egyszerűen azt látjuk, ahogyan megtörténnek a dolgok, anélkül, hogy külön
elmagyaráznák nekünk, hogy éppen mi történt, és hogy ez miért fontos. Egy történet megelevenedik, és mi egyszerű szemtanúként vagyunk jelen, ami eléggé izgalmas szitu. Nincsenek olyan jelenetek, amelyek lefordítják mai viszonyokra a szituációt, nincsenek mai kliséknek megfeleltethető elemek, melyek oly sok történelmi filmben rontják a levegőt. Ráadásul, mire a történet kezdene kicsit is bonyolulttá válni, máris színre lép a szerelem fonala, amely az egész történetet áthatja, megvilágítja, és közvetlenül átélhetővé teszi.
Később a történetfolyam, amely a maga sebességével feltartóztathatatlanul halad előre, újabb olyan fordulatokat hoz, melyek révén kiderül, Trisztán mennyire nagyszerű személyiség, menyire bátor, felnőtt és nemes férfi (a maga húszon egy-két évével). Az is nagyszerű, hogy akik kezdetben, eredetileg jó emberek voltak, azok végülis megmaradhattak annak, és hogy a nemesség nem pusztán Trisztán jellemvonásai közé tartozik, de nevelőapját is ugyanilyen mértékben jellemzi, még akkor is, amikor a férfiak a legkeményebb területen, a nőért való versengés terén kerülnek egymással szembe.
A film végülis egy csodás történetet mutat be nekünk, amely
révén egy tragédia helyett sokkal inkább az életen túl mutató dolgok, mint amilyen a szerelem, a barátság, a nemesség (de elsősorban a szerelem) mindenek feletti erejét tapasztalhatjuk meg. Amennyire tragikus és fatális a Bronx-i Mese tanulsága szerint az elpazarolt tehetség, annyira pozitív kicsengésű a Trisztán és Izolda-történet, és meg vagyunk róla győződve, hogy ha a szerelmesek újra kezdhetnék, ugyanígy csinálnának mindent - ami a film rendezőjéről is ugyanígy elmondható. Kellemes meglepetés ez a film, ismét kiderült, hogy a történelmi anyagokban sokkal több van, mint amit a felületes forgatókönyvírók és rendezők bölcselme álmodni képes.-jepe-
2006-09-04
