World Trade Center
World Trade Center 2006.
Ketten a romok alatt
2001 szeptember 11-éről emlékfilmet forgatni nem pusztán egyéni vállalkozás, nem csak az van, hogy valaki elmondja a saját véleményét az e terrortámadás nyomán keletkezett irtózatos pusztításról, hanem sokkal inkább az a helyzet, hogy ezzel emlékművet állít a tragédia áldozatai számára. Hogy Stone hogyan hozta magát abba a pozícióba, hogy végül ő készíthesse el ezt az emlékművet, tulajdonképpen mellékes, az azonban már nem, hogy miért pont így készítette el, ahogyan.
Előrebocsátanánk, hogy a film alapvetően felkavaró élményt nyújt, bár furcsa is lenne, ha nem így lenne, tekintve a borzalmas tragédiát, amiről a film szól. Ezzel együtt, ahogyan távolodunk a filmtől időben, exponenciálisan csökken az, ahogyan a filmre gondolunk. Öt perccel a film után még tartalmas, egész jó filmként gondolunk rá, 15 perc múlva már visszamenőleg is zavarónak értékeljük, hogy Nicolas Cage-et a film 90%-ában csak nyaktól fölfelé látjuk, 30 perc elteltével pedig már azon bosszankodunk, hogy Oliver Stone megint a legkönnyebb végén fogta meg a feladatot.
Oliver Stone-tól, aki olyan remek filmeket hozott létre, mint a Tőzsdecápák, vagy a Szakasz és a Született Július 4-én, az ember körülbelül egy olyan WTC emlékfilmet várna, amelyben ott vibrál az egész nap drámája, tragédiája. Egy olyan filmet várnánk, vártunk volna, amely az újságírók, tévériporterek munkáját középpontba állítja, lévén, hogy szeptember 11-e elsősorban a tv-képernyőkön keresztül vált láthatóvá világszerte. Egyszóval egy kissé a Robert Redfordos, a Hírek Szerelmesei-szerű intellektuális aspektust vártunk volna. Ez nemcsak dráma, nemcsak tragédia, hanem háború volt, egy háború nulladik napja. Oliver Stone-tól (is) elvártuk volna, hogy kicsit ennek szellemében alkossa meg ezt az emlékfilmet. Elvártuk volna, hogy a nyomozóhatóságok munkáját is vászonra vigye. Nem utolsósorban természetesen elvártuk volna azt is, hogy a film, amit megtekintünk, legalább annyira elevenítse fel annak a napnak a sötét izzását, mintha lejátszanánk VHS-ről a CNN akkori délelőtti közvetítéséből 2 órát. Ezeket az elvárásokat természetesen azért soroljuk most fel, mert egyikük sem teljesült.
Oliver Stone egyébként meglehetősen könnyen intézte el a hatalmas feladatot. Két olyan ember történetét állította középpontba, akik a nap nagy részét a romok alatt, betemetve töltötték, és akiknek tényleg a leghalványabb fogalmuk sem lehetett arról, hogy mi történik odakint, vagyis arról, amiről a filmnek szólnia kellett volna. E két ember történetét ráadásul nem is csak középpontba állították, más emberek történetének elmesélése mellett, hanem az van, hogy a film kizárólag az ő történetükkel, valamint családjaik történetével foglalkozik.
Minél többet gondolkodunk, annál világosabbá válik, hogy az igazi megoldás csakis az lehetett volna, ha sok-sok cselekményszálon fut a történet, sok-sok ember mozaikjából áll össze a nap, vagy akár csak a délelőtt története. Több ezer ember veszítette életét, több tízezer ember volt a helyszínen, és több millió ember kísérte figyelemmel az eseményeket, ehhez képest kiválasztani azt a két embert, akik az első percekben a törmelékek alá kerültek, olyan, mint a gordiuszi csomó megoldása. Így nem kellett különösebben megírni a forgatókönyvet, így egy sztenderd tragédiára, két törmelék alá szorult ember drámájára egyszerűsödött az egész világot megrázó, milliónyi mozaikból álló történet.
Az egészben az a legbosszantóbb, hogy minden egyes jelenet, amelyben szerepelt volna a World Trade Center belseje, vagy a tornyokat kívülről lehetett volna látni, hatalmas összegekbe és rengeteg kutatásba került volna, és az ember óhatatlanul is úgy érzi, hogy Stone ezeket a jeleneteket mind jól megspórolta. Így végül is az egész film már nem csak egy elhibázott, túlzottan leegyszerűsített koncepció eredményének tűnik, hanem egy olyan filmnek, mint Besson Jeanne d'Arc-ja, ahol hamarabb volt meg a rendezői elhatározás, mint maga az ihlet. A World Trade Center gyakorlatilag egy olyan film, ami nem lenne szabad, hogy ezt a címet viselje, hiszen nem dolgozza fel a cím által megjelölt témát. Stone tehát láthatóan lenyúlta ezt a témát, és láthatóan csak ez volt számára a fontos, plusz érezhetően a lehető legegyszerűbb módon akarta elkészíteni - bízva abban, hogy a két betemetett rendőr drámája a föld alatt akár még Oscar-t is hozhat. Akárhogyan is nézzük, azon túl, hogy kifejezetten rosszul sikerült, még csak nem is szimpatikus film ez.
-zé-
2006-09-28