Az új Martini filmrõl (mozikban) leginkább azt lehet  elmondani, hogy „nagyon ott van". „Talán" emlékeztek még az elõzõre, amikor a „csaj" egy 70-es évek stílusa, idõsebb férfi társaságában koktélozgat egy teraszon, mondjuk a Riviérán, és odajön a fiatal, napszemcsis alak, és lerak az asztalra egy Martinit, a lány pedig vele megy, mégpedig úgy, hogy kötött fekete rucija beakad a székbe, amibõl feláll, és ahogy távolodik úgy bontja le a miniruhát, a végén a fantasztikus alakját teljesen közszemlére bocsátaná, ha a Martini felirat nem lépne jótékonyan közbe. Nos, a „mostani" Martini film ennek a folytatása. Nagyon finoman bevilágított fekete-fehér stílusú parti, két csaj egészen space (archaikus space) jellegû csíkos dresszben nyomulnak, sok vágással, sok szép képpel, napszemcsis barátunk ugyancsak ott van, és arra lesz figyelmes, hogy a két csaj lábnyoma festékes, vagyis, az összes ruhájuk profin festett csíkokból áll, ami felkelti az érdeklõdését. 
Nagyon profi film, azok közül való, ami valóságos mozi-élményt jelent. Nagyon erõs a stílusa, és persze nagyon jó, ráadásul a szociális rétegek közötti szabad közlekedést is megpendíti bennünk, hogy a legjobb koktél-ruha nem biztos, hogy a legdrágább, lényeg, hogy hogy nézel ki, az, hogy többszörös milliomos legyél, nem fontos, ennyiben a hetvenes évek rajzolt harisnyáinak esetét eleveníti fel. 
Ismeri valaki a Live Jazz parfümöt?
Külföldi újságokban, és tv-csatornákon nagyon komoly hirdetéseik láthatóak, és igazán nem bánnánk, ha a magyar médiákat is bevennék, mondjuk mikulás és kari között, csak hogy még többször láthassuk. Fekete-fehér, de nem az a kontrasztos, erõs verzió, hanem végtelenül lágy, és világos. Teljesen komoly kis space - várost látunk (a filmben), a hetvenes évek garbós atmoszférája, és a felhõkarcolós, giga-fényreklámos világok simán keverednek, azonban ebben a gyönyörû feliratoktól hemzsegõ „space-city"-ben minden felirat „live" vagy /és „Jazz", közben Jazz jellegû trombitálást hallunk, de nem avítt, hanem cool és modern és lehelet-könnyû, mint pl. az US 3 („Asz three") közismert albumán. A srác (természetesen franciás stílusban) lemezrajongó, és éppen fellépése lesz, ez az egész kis világ a színpad mögötti résznek felel meg. A finom, fehér cuccban nyomuló csaj nyilván a barátnõje, bekukkant a függöny mögé, hogy elõjöhet -e a fiú. Aki kidugja a fejét a függöny mögül, kezében a trombitájával, és valami olyan finom szellõ csapja meg az arcát, hogy ....  egybõl felébred. Otthon, ugyanaz a finom és világos világ, a barátnõje ráfújt az arcára, hogy felébressze, kinéz az ablakon, és egy az egyben az álmából ismert Jazz City. Jó napja lehet, hogy a világ leglátványosabb álmából, ahogy felébred, ugyanazt találja maga körül! Finom film.
Ballantines
Van egy jó hírünk, ismét látható a „Rock star still missing" c. Ballantines reklámfilm, amit tavaly tél végén és tavasszal viszonylag keveset élvezhettünk, aztán pedig bejött gyorsan a meleg idõ, és (ahogy errõl korábban már írtunk) mivel a fõszereplõ rock-sztár bundát visel a film elején, nyáron sajnos nem láthattuk. De most itt van, mégpedig van egy biztos lelõhelye is neki, az MSAT címû csatornán, (úgy tûnik) minden nap, az „alak art" c. mûsor után, vagyis zárás elõtt, illetve (na) a music-box elõtt. Ígérjük, idén többet nem írjuk le azt a szót, hogy „szökevény" és nem is hivatkozunk többet erre a filmre, csak most még egyszer. Szóval ez a Ballantines film fél perc alatt olyan hatást idéz elõ, mintha éppen megnézted volna a Szökevényt (ami azért nem kis dolog).
A történet: sikeres rock-sztár limóval utazik, sofõr, barátnõ (helyett valami csaj), szakmai siker, minden, ami egy ilyen matcho élethez kell,

éppen egy hídon hajtanak keresztül, elégedetlen magával, a szeme ki van festve, hogy a züllöttséget éreztesse, hatalmas bundát visel, szóval úgy néz ki, mint akirõl egybõl azt lehet feltételezni, hogy háziállat gyanánt pici patkányokat tart otthon. És akkor józanodásképpen leállítja az autót, kiszáll, feláll a híd korlátjára, odalent a vízben pedig csábítóan tükrözõdik egy Ballantines -os üveg, ami valahogy az új és tiszta életéhez vezetõ utat juttatja eszébe, és leugrik. Bele a hideg vízbe. Kis idõ eltellik, és valahol, a folyó partján szépen kimászik, -túlélte - ömlik az esõ, és villámlik is, aztán végre lakott területre él, amit a kiteregetett ruhákról lehet észrevenni, szóval megcsinálta, amit akart. Aztán csöndes, és napfényes beállítás, egy tiszta és barátságos „helyi" ír, vagy skót jellegû törzshely, finom és letisztult pultos lánnyal, ott ül egy rendezett külsejû fiatal csávó, újságot olvas, „a rock sztárt még mindig nem találják", és kiderül, hogy ez a srác a rock sztár, csak már az új élete. Nagyon örül, hogy sikerült lekopnia, dobolni kezd az ujjaival a pulton, és a zene is alájátszik. A film egyperces.

Az ilyen nagy reklámok közé tartozik (továbbra is) a csak moziban látható Pall Mall film, „miénk az éjszaka" címmel. Megéri pontosan érkezni az elõadásokra, ha ezt a filmet adják „a film" elõtt. 

Nagyon vad és nagyon vicces a gorillás Design reklámfilm, amikor a srác nem tudja mitõl zilált a haja reggelenként, de mi látjuk, hogy azért, mert éjjelente egy hatalmas gorilla besettenkedik, és mindenféle dolgokat mûvel vele, fel- alá húzogatja a padlón, mint egyfajta primitív takarítási kísérlet részeként. De aztán a „Gorilla-álló" zselét, vagy habot rákeni a hajára, és minden rendbe jön, szegény Gorilla kicsit magára is veszi a dolgot. 

A Cannes -i „Award winner" Impulse reklámot („art student") a címe szintén gyakran látni mozikban, nagyon bájos darab, és külön finommá teszi, hogy a lány szemüveges, és két három kilóval nehezebb, mint kellene, olyan Alicia Silverstone alkat, plusz szemüveges, és az is jó, hogy a meztelen fiú kicsit bénán borostás, olyan looser - alkat. Ez a film azért különleges, mert egyáltalán nem primitív, pedig a történet meglehetõsen az. 

Ezzel szemben a Radio -Bridge egy olyan primitív és antifeminista filmmel reklámozza magát (szintén a mozikban), hogy jobb is elfelejteni. 
Helyette inkább röviden említsük meg, hogy bombajó az „a barátnõm ilyennek szeretne látni" kezdetû Tuborg film, nagyon jó zenéje van, meg cool, meg ötletes, csak amikor elkezd festéket locsolni a mûteremben, mint Nick Nolte a N.Y. -i történetetek Scorsese -darabjában, már nem olyan jó nézni, ráadásul, az addig profi zene vesz egy fordulatot, és átmegy olyan fanfárosdiba, amit a Dreher „Amire Büszkék lehetünk" filmében mint Verve átdolgozást még jó hallani, de itt rosszul jön ki. Plusz olyan érzést kelt, mintha az összes magyar reklámfilmhez ugyanaz az egy ember csinálná a zenét, egy darab szintivel.
Végül, de nem utolsó sorban egy igazi „innovatív" stílusú poszterre szeretnénk felhívni a figyelmeteket, ami mivel nem film, 

önmagáért tud beszélni egy  darab fotó formájában is. 
(xx)