Érdekes jelenség a nosztalgia. Az ember néha szinte vágyik rá. Éppen ebben a percben a Radiohead „tavalyi" klipje megy a tv-ben, a Paranoid android, a rajzfilm-klip, és van benne valami finom - de - szomorú érzés, hogy most már nem tavaly van „többé". Mit szólnátok azonban egy nosztalgikus vígjátékhoz?
Több különbözõ módja létezik annak, hogy egy készülõ, vagy megjelenõ film utat törjön magának és bekerüljön a filmbiznisz, majd a közönség figyelmének reflektorfényébe. Húzónevek a szereplõk, vagy a stáb soraiban, rendezõk, írók, különleges effektek, vagy, és egyáltalán nem utolsó-sorban az izgalmas alap-történet, amibõl aztán vagy jó, vagy kevésbé jó forgatókönyv készül. Van azonban egy speciális verzió is, amely révén egy film az érdeklõdés középpontjába lophatja be magát, és ez a „cult" film ígérete, hogy egy film azzal kecsegtet, hogy esetleg „cult" lesz belõle. A „cult" a kultikusból származik, csak úgy mint a kultúra, (de ez más kérdés), és olyat jelent, amire mindenki hivatkozik, és amit (nyilván) mindenki ismer, vagy elismer valamilyen formában. Ilyen film tulajdonosának lenni azért jó, mert a bemutatót követõen még sokáig fognak eladni jegyeket a filmre, vagyis, még ha szerényen kezdi is a pályáját a piacon, lehet számítani a szépítésre. 

A wedding singer tulajdonképpen egy ilyen film. A „cult" kategóriájában jelölteti magát, a koncepciója erre pedig a következõ. Olyan film, amiben a „jóöreg" (kultikus) 80-as éveket élhetnénk át újból vagy másfél óráig, tele akkori zenékkel, szlengekkel, reklámszövegekkel, öltözködési stílusukkal, gondolkodás és viselkedés -formákkal, tv-sorozatokkal, stb. Tehát mint valami legfrissebb történelem, ami ráadásul humorosan döngetné meg a szaruhártyáinkat. A filmben van egy húzónév, Adam Sandler, aki a hihetetlenül jó „Happy a flúgos golfos" c. filmmel beírta magát a legügyesebb szórakoztatók sorába, a „Happy" gyakorlatilag egy lapon emlegethetõ a Dumb és Dumber -rel (!). Adam barátunkon kívül ott szerepel még a kis Drew is, Barrymore, aki talán pályája során elõször egy aranyos és nem is csinos „csajt" alakít, szóval nagyon egyszerûben adhatja elõ magát. A szereposztás többi része is mindenképp szinvonalas, ismert, félig ismert, rég nem látott, de mindenképpen kultikus színészekbõl álló csapatot diszponáltak össze, amihez viszont amerikainak kellene lennünk, hogy értékelhessük, az ottani tv-csatornákat kellett volna bámulnunk az elmúlt évtizedben. 

Szóval ez a koncepció, és egyáltalán nem hangzik rosszul. A gyakorlatban kicsit gáz, hogy minden jel arra utal, hogy ez vígjáték, csak pont Adam szerepét fogták romantikus -dramatikusra, vagyis egyáltalán nem futhatja ki magát. A film címe azonban nagyon profi, lehet, hogy Magyarországon is meg kellett volna tartani az eredetit, „láttad a Wedding singer-t?" „Láttad a nászok ászá -t?" (az elõbbi kicsit jobban hangzik). 

A nyolcvanas évek eléggé érdekes dolog, a hetvenes éveket is meg a kilencvenes évek elejét is jobban „lehet" érezni, mint ezt. Lehet, hogy ha egy éven belül nem készül egy jó film a nyolcvanas évekrõl, akkor ennyi? Szóval, tök fura idõszak képében jelenik meg. 

Ami a házasságot illeti, a kilencvenes években ez már sokkal gyakorlatiasabb dolog, elsõsorban olyanok házasodnak össze, akik már kipróbálták, hogyan jönnek ki egymással, és nem olyanok, akik látatlanba vágyakoznak, és ráadásul nincs az a konfliktus, hogy a szívükre, vagy az eszükre hallgassanak, mert mind a kettõ ugyanazt mondja, tedd azt, ami jó, és ami nem hasznos, az nem is lehet jó, mint ahogy a „business or pleasure" kifejezés kicsit idejét múlt már. -valcsi-