Moziba menni olyan, mint befizetni egy kört valami hullámvasútra, vagy egy expedícióra, ahol olyan dolgok történnek meg veled, amik rendesen soha. A Dark City ilyen alapon (is) valóságos csemege, mert nagyon különleges utat kínál, olyat, amilyet tényleg nem kívánnál magadnak, de kockázat nélkül semmiképp nem utasítanád vissza mégsem, hogy kipróbáld. 
A Dark City mindent tud, amit a scifi-rajongók elvárnak egy scifi-tõl, de ezen túl még univerzális filmként is simán megállja a helyét. 
A tibetiek azért nem utálják a kínaiakat, mert hisznek a lélekvándorlásban, és arra gondolnak, mi van, ha én is legközelebb kínai leszek, vagy ezelõtt voltam az? Az, hogy ez a legközelebb mikor van, egy külön kérdés, a Dark Cityben azonban bármelyik este cserélhetsz, anélkül, hogy akarnád. Éppen dumálsz valakivel, aztán egyik pillanatról a másikra kikapcsolsz, és a következõben már lehet, hogy egész máshol, és egész más ember vagy. Ráadásul nem csak az emberek ilyen változékonyak, hanem maga a város is, ami minden pillanatban olyannak néz ki, amilyennek az irányítók akarják, itt kinõ egy épület, legyen a falon most egy ajtó, satöbbi. A folyamatos változás nem tesz jót az ember emlékeinek, gyakorlatilag senki sem emlékszik semmire, még arra sem, hogy hol van a tengerpart, mindenkinek a nyelve hegyén van, de mégsem tudja senki. Murdoch barátunk, a fõhõs az egyetlen, aki tudja, hogy valamit valakik mûvelnek velük, mert õ nem szokott a szokásos szó szerinti csipkerózsika-álomba belezuhanni, mi több, amikor a (talán homloklebenyébõl) egy fecskendõ segítségével ki akarták (Kiefer Sutherland) szippantani az emlékeket, fel is ébredt, így nem is sikerült az emléktelenítés, csak nagyrészben. 
A filmnek az atmoszférája az, amitõl annyira, jó, ez az atmoszféra azonban egy-az-egyben a történetbõl árad. Valami miatt nagyon könnyû beleképzelni magunkat Murdoch helyébe, és nagyon izgalmas is. Teljesen úgy néz ki, mint Ray Liotta, de mégsem õ az, hanem 
Rufus Sewell. Mindegyik szereplõ hibátlan, William Hurt, akit pl. a Segítség felnõttem címû nagyon remek Tom Hanks -es filmbõl (is) ismerünk, itt határozottan Clint Eastwood -os, vagy Ed Harris -es, lényeg, hogy igazán jól csinálja. Kiefer Sutherland -del kapcsolatban leginkább arra kíváncsi a nézõ, mielõtt jegyet vált, hogy vajon megint valami súlyosan ellenszenves figurát fog-e nyomni, vagy mi lesz. Szóval Kiefer, a kanadai, most igazán finomat alakíthatott, és a beszédritmusával, ami azért mégsem színtiszta dadogás volt, határozottan  újszerû karaktert keltett életre, és nem is negatívat! 

 

A csapat legeslegizgibb tagja azonban Jennifer Connelly, a tökéletes, Murdoch barátunk tudata legeslegmélyén gyökeret vert szépség, akiben semmi álomszerû nincs, mármint a karakterben, teljesen gyakorlatias, teljesen hétköznapi, mégis olyan finom, hogy csoda, hogy nem egész Dark city belé szerelmes, mellesleg éppen olyan ez a karakter, mint ahogyan a férfiak a legkomolyabb csajaikat konzerválják emlékeikben, talán éppen ezért tud olyan hatásos lenni. Ki van ez (is) találva, mégpedig elég jól. 

A Dark city látszólag ugyanolyan fecskendõzéses emlék-technológián alapul, mint egykor a Felejthetetlen címû film, éppen Ray Liotta -val, akire Rufus Sewell hasonlít, plusz kedvencünkkel, Linda Fiorentino -val, emlékszik valaki erre a filmre? 
A film hatása igaziból meghatározhatatlan, nehéz leírni, mindenesetre, mint a legjobbak esetében, amikor kijössz, akkor sem szûnik meg a hipnózis, jó sok ideig még másképp fogod látni a világot. Érdekes, hogy ez a „semmi nem az, aminek látszik, még te sem az vagy, akinek hiszed magad" -szituáció mennyire izgatja a fejeket, mint a Truman show az új zélandi születésû Andrew Niccols-t. Alex Proyas , aki írta és rendezte a filmet, (mindkettõt nagyon jól tette) ausztrál, vagyis három éves korától Sydney -i, lehet, hogy van arrafelé valami a levegõben? Mindenesetre érdekes. A Dark City nyilván sokat köszönhet a vágónak is, akinek a kezei között olyan filmek futottak át korábban, mint pl. a Szökevény. 
A Dark City olyan film, amit eléggé nehéz elfelejteni, és talán mégnehezebb megmondani, mitõl ilyen, mindenesetre, amikor kijössz, akkora nosztalgiával ülsz be a barátoddal vagy barátnõddel az autóba, és váltasz végre egy jóöreg földi sebességet, mintha tényleg valahol máshol jártál volna. Mindenképp szerettünk volna még egy fotót, ami a filmben is szerepel, mint egy móló és világító torony a tengerparton, képeslap és emlék formájában, csak nem sikerült beszereznünk, de ez mind semmi ahhoz képest, amin Murdoch megy keresztül, például naphosszat ülhet a metrón, amire ki van írva, hogy éppen oda megy, de mégsem jön össze a dolog, mintha a városnak ez a része nem is létezne. Ja, és közben üldözi a rendõrség, sorozat-gyilkosságért ... (XX)