Táncos a Sötétben
2000 legellentmondásosabb filmje, Björk-öt látványosan kivégzik, felakasztják benne, miután az egész film folyamán, végig szándékosan zokogásra késztették a gyengébb idegzetű nézőket. Mi akar ez lenni, valami sötét birodalom támadása a Föld ellen? Egy különös kegyetlenséggel elkövetett mozinéző-sokkolás? A válasz tulajdonképpen egy elszomorító igen, de azért ne ragadjunk le itt, mert van még tovább.
Az is világos, hogy ezen a ponton a józan értelemben felfogott "átlagnéző" kiválik a csapatból, megfordul és visszamegy a legközelebbi elágazásig, ahol kiválasztanak egy másik útvonalat (egy másik filmet), amely talán kicsit kevésbé veszélyes, vagy esetleg teljesen veszélytelen, mert ez a Táncos a Sötétben valóban nem akármi.
Ez a film valójában szöges ellentéte a komforton, biztonságon, valamint társadalmi megbecsülésen alapuló nyugati kultúráknak. Ez a film körülbelül az az élmény, amin Neo mehetett keresztül a Mátrixban a piros pirula választása után. Egy teljesen új világ, kapaszkodók nélkül.
Mert mit látunk? Selma (Björk) egy gyárban dolgozik, és hatalmas szemüveget visel. Tök bénán néz ki, és Catherine Deneuve a barátnője és kollégája. Ott állnak sötétkék köpenyben, kendővel a fejükön, és nyomják az ipart, talán tálcákat gyártanak, noha elviekben ez egy szerszámgyár. De mivel ez egy film eleje, két fontos dolgot látnunk kell még sebtiben. Az egyik, hogy Björk, mármint Selma egy kopott papírt tanulmányoz, amin hatalmas betűk vannak. Mindez az aktuális szemvizsgálat kicselezéséhez szükséges, betanulja a betűket, így veri át a doktort. A másik fontos mozzanat az, hogy Gene-t, Selma kisfiát behozza a helyi rendőr, mert csavargott, nem volt isiben. Ezzel meg is tudtuk a két alapinfót: Selma látása nemcsak rossz, hanem gyengül is, és számára a világon a legfontosabb dolog a kisfia.
Minden nagyon fura, mert nem szokásos film, nem is filmre készült, hanem videóra, ahogy a Dogma filmek esetében lenni szokott, noha ez nem is dogma film, de ezt csak a dogmatikusok mondják, mi sima nézők (csúcsragadozók, a mozivilág táplálékláncának a csúcsán) simán nevezhetjük dogma-filmnek. A film egyébként valószínűleg azért nem lehet dogma, mert van benne zene, mégpedig utólag hozzáadott zene, és nem olyan, ami ott a helyszínen, a "valóságban" megtalálható volt, vagyis országomat egy lóért, a dogmát Björk-ért, és megjegyezzük: nem jártunk rosszul.
Visszatérve, a képi világ totál más, mert videó. A vágások is teljesen másképp működnek, nem akarják fenntartani a szokásos látszatot, hogy mintha nem is lenne vágás, ehelyett egy nagyon művészfilmes, laza vágási módszert látunk, a snittek lazán egymás mögé vannak pakolva, a vágási pontok pedig nemhogy nem észrevétlenek, de kiverik a szemünket. Az ilyen vágástól meghal a keményvonalas filmes szakma a világ minden táján, annyira művészi. Nevezhetnénk egyébként MTV-snek is, mert gyakorlatilag erről van szó, de az MTV-t már nemcsak a keményvonalas filmesek utálják, de még a művészfilmesek is. Mindegy, lényeg, hogy vizuális
paradicsomba kerül a szemünk, annyira felszabadító a képek minősége, a vágás, meg minden. Tim Robbins mondta a Játékosban, amikor beleszeretett Greta Scacchi-ba, hogy "so strange, so new ..", nagy vonalakban pontosan ezt érzi az ember, amikor ezt a gyönyörű filmet nézi.
Igen, nagyon szép. Persze a szépségnek megvan az a hátránya, hogy kimondatlanul benne van az is, hogy társadalmilag elfogadott. Igen, szépnek azt szokás nevezni, amit a társadalom jó nagy százaléka szépnek ítél, de ez a veszély ezt a filmet nem fenyegeti komolyan, annyira más. Szinte lehetetlen beismerni, hogy szép, erre egyszerűen nem vagyunk kiképezve. Ezért jön kapóra a tragédia, illetve a tragikum, mint valami helyi érzéstelenítés, mint egy trójai faló. Azt hisszük, hogy azért tekergetjük a papír zsebkendőinket, mert tragikus, amit látunk, pedig közben lehet, hogy "csak" az van, hogy meglepő módon megértjük Björk karakterét, Selmát, mintha belülről éreznénk őt, és ez, és az egész világ az ő szemén keresztül valahogy nagyon szép.
Érezzük, hogy lefelé mennek a dolgok, és ez nem is vitás, mert Selma látása rohamosan romlik, nincs mese. Mégsem ez a "lefelé-menés" ragadja meg a figyelmünket elsősorban. Ehelyett elég hamar ráérez a néző, hogy valami nagyon új dolgot tanulhat most meg, és csak reméli, hogy Selmának lesz elég ideje, hogy megtanuljuk tőle.
Hogyan él ez a Selma? Csehszlovák emigráns nő, egy gyárban dolgozik és egy lakókocsiban él, és az összes életcélja az, hogy fia felé kiegyenlítse a számlát, vagyis, hogy mielőtt a gyerek is elkezdene menetrendszerűen megvakulni, sikerüljön megoperáltatni, és ezzel a vakság elől megvásárolni a szabadságát. Ezen belül folyton ábrándozik, angolul "daydreaming". Vagyis ott van egy helyen, és mintha hallucinálna, valamit elképzel, valami mást, és egy rövid időre ebben a valami másban él. Így lehet kibírni egy-egy percet, egy-egy napot a gyárban.
Álmodozásaihoz szüksége van még egy hajtóanyagra, zenére. A legapróbb zajokból állítja össze magában a zenét, éppen abból, ami kéznél van, például a gépek zajából, a monoton lüktetésük egy idő után zenévé változik. Ábrándozás és zene, és itt jön el a lényeg, mert Selma számára a mennyország, a csúcs a musical, és valójában mindig azt képzeli,
hogy egy musical-ben van. És valahányszor összejön neki egy kis zene, meg egy-egy jó jelenet, örül, mert máris benne van a musical-ben. Pörög, táncol, szteppel, énekel, egyszóval boldog, és az amúgy zord és ellenséges világ most barátként magához öleli. Nem is örül: boldog, ez látjuk legritkábban filmekben.
Másfél évvel ezelőtt az egész világ bekajálta Az Élet Szép c. filmet, amiben a zord valósághoz képest az apa létrehozott egy szép világot a gyereke számára. Kár, mondjuk, hogy az a zord valóság nem más volt, mint egy műanyag operett-díszletek közt felépített Holocaust. Itt azonban a zord valóság tényleg olyan, amilyen. Például, amikor Selma a bíróságon van, ugyanolyan videófelvételt látunk, mint amiket a tévében szoktunk, megdöbbentő, annyira valóságos, hogy belevibrál a szemünk. Az ilyen nyers valóság-képekből bontakozik ki a történet fordulópontjainál egy-egy musical betét rész, melyekről elmondható, hogy ilyet még nem pipáltunk, hogy kész, megáll az ész, áttéptünk a plafonon. Ezek talán a Chemical Brothers "Let Forever Be" c. remek klipjére hasonlítanak egyedül, mert az a klip is videóval készült (igen, a videó-klipeket is 99%-ban filmre forgatják, és nem videóra), na és mert hasonlóan eredeti a képi világa és az atmoszférája.
Maga a film direkt boncolgatja a musical kérdést az elején, és az ábrándozást is, és így érzünk rá a párhuzamra, illetve arra is, hogy Selma élete egy tökéletes musical. Ahhoz képest, hogy a film 140 perces, és hogy direkt félve mondja ki az ember a pénztárnál, hogy "Táncos a Sötétben", és félve kapcsolja ki aztán a telefonját, elég hamar lepergett az első egy óra. Szinte teljesen észrevétlenül máris ott voltunk a sorsdöntő, vonatos musical-résznél. Eddig is volt olyan, hogy Selma a gyárban énekelt és táncolt, de az csak bemelegítés volt. Ennek a számnak a címe az, hogy már mindent láttam, és egyszerűen nincsenek szavak rá, hogy milyen elképesztően gyönyörű klip, mert végülis annak lehet nevezni. A Left Field-nél, valamint az R.E.M Loosing My Religion c. örök klasszikusában látható "proletár" stílust figyelhetjük meg itt is, ezt keresztezi a "broadway" stílus, és itt pattannak el az idegszálaink, mert nem lehet konkrét szenzáció-érzés nélkül követni,
annyira profi. A film a fényképezéséért külön díjat érdemelne, a klip részek (amik teljesen simán és finoman illeszkednek a film szövetébe) szín-világa elüt a többitől, mert sokkal több bennük a szín, majdnem olyan, mint a technicolor, persze ez is ugyanúgy videó, és nagyon lehet becsülni, hogy bizonyára simán megtehette volna, de Lars von Trier mégsem forgatta filmre még ezeket a gyönyörű klip-részeket sem. Ez az "I've Seen it All" klip az a rész, ahol végképp elrúgjuk magunkat a másik parttól, itt már eldőlt pár dolog. Először is, amikor hazaérsz, rákeresel a "bjork" és a "selmasongs" szavakra a Napsteren, és ahhoz sem kell különös jósképesség, hogy megmondjuk, egy nappal később, amikor a munkahelyeden egy pillanatra kinézel az ablakon ("ábrándozva"), ez a szám, és ezek a képek fognak beugrani. Másrészt itt mászik be a bőröd alá a film, ez az, ahonnan már nincs visszaút, mert valami visszafordíthatatlanban veszel részt, és ezt persze érzed, és örülsz neki.
Itt következik az élet tragikuma, az, hogy ember embernek farkasa. Drámai, ahogy egy oroszlán elkap egy gnút vagy egy antilopot a prérin, de ki lehet bírni. Ennél sokkal kegyetlenebbet lehetett látni a minap egy ilyen ismeretterjesztő filmben. Szép tiszta tengerpart. Hullámzik a víz, és ott lubickol a parton valami víziállat, olyan, mint egy csillag, vagy mi. Egy centire tőle ott van egy másik, valami másfajta lény, hasonlóan alulfejlett mozgásképességekkel, szóval szinte mint két növény, olyanok ott egymás mellett. Aztán az egyik módszeresen elkezd közeledni a másikhoz, csak úgy falja a millimétereket, ha így megy, egy óra és megteszi mind a 10 centit. Aztán eléri, és hozzálát, és elkezdi felzabálni. Hihetetlen, két látszólag teljesen egyforma méretű és jellegű lény. Az egyik leparkol a másik mellett és elkezdi megenni azt.
Selma szomszédainak és egyben egyetlen barátainak, Bill-nek (David Morse) és feleségének, Lindának (Cara Seymour) nincs sok pénzük, és az is fogytán van.
Bill szeretne még pénzt, mert Linda akar venni egy új ágyat, de a férfi nem akarja megmondani, hogy a bankszámlájuk már kiürült. Bill mindezt
elmondja Selma-nak, cserébe Selma is elmond egy titkot neki, hogy a fia műtétjére gyűjt, és ebből az is kiderül, hogy jókora összegű készpénz van otthon. Egyik oldalon a barátság, Selma egész életének értelme és az összes pénz, amit egész látó életében összeszedni képes volt, a másik oldalon ott van egy Bill, akinek a felesége akar egy új ágyat, de Bill nem akarja megmondani neki, hogy nincs már több pénz. A lopás és utána a pénzvisszaszerzési gyilkosság annyira lassítottan kegyetlen, hogy csak nézünk, mint a moziban. Annyira elkeseredett közdelem, mint a Ryan Közlegényben Melish közlegény és a német katona halálos késes csatája. Ilyen nincs. És közben még nevetünk is (mondjuk, már aki), amikor a vak Selma többször nem találja el a földön heverő, sebesült testet. És végül egy musical betét következik, amelyben Bill elmondja Selma-nak, hogy okés, megbocsát, és egyébként is ő többet ártott Selma-nak, mint Selma neki. És gyönyörű a klip megint, ha véletlenül nincs kéznél folyadék, akkor nagyon megszívja a néző, mert az a cső, amiből a víz belefolyik a tóba, akkora szomjúságot gerjeszt, hogy nem lehet elviselni, olyan szép a kép.
Aztán ahogyan Selma a doktorhoz igyekszik, hogy befizesse most a pénzt a későbbi műtétre, megáll a tónál, megmossa a kezét, eldobja ronda kis kardigánját, elképedünk. Itt van ez a nő, aki harmincnégy sebet okozott és végül halált Bill-nek, és érezzük, hogy tiszta, ártatlan, és sajnáljuk. Képtelenek vagyunk morálisan kezelni a helyzetet, és ez nem is meglepő, hiszen végig az ő szemével néztük az egészet. Egyetlen egy érzés van bennünk, a féltés, féltjük, de persze nem őt, mert ő már áldozat, hanem a kisfiú szemét, vagyis Selma küldetését.
Olyan kiszolgáltatott és sebzett, mint a Gladiátorban Maximus a családja nélkül. Totál mélypont. Féltjük, hogy végig tudja járni az útját, és közben gyönyörködünk benne, hogy milyen szép és szeretnivaló lény ő, és hogy milyen szép kis musical-t hozott össze magában, mint egy kisgyerek, aki babaházat épít, és semmit nem akar, csak azt, hogy neki is olyan élete legyen, mint a felnőtteknek.
Egyenes út vezet Selma haláláig, és előre szólunk, nagyon megrázó, mert egy "rendes" akasztásról van szó. De közben végig ott van a musical vonal. Szegény Selma, csak a nagy csöndet nem bírja, mert abból nem lehet zenét építeni, de egészen az utolsó napjáig mindig talál valami hangokat. Az utolsó 107 lépést viszont már nem tudja megtenni, mert ott már totális csönd van, de a jólelkű börtönőrnő (Siobhan Fallon) a lábával kopog neki menet közben,
hogy meglegyen a betevő zenéje erre a "maradék" 107 lépésre is. A film vége után pedig semmit nem lehet csinálni, se köpni, se nyelni, sakk-matt.
Hogy-hogy nem, nevezzük öncélú erőszaknak, amit itt látunk, különösen azok után, hogy Björk megmondta, hogy Lars Von Trier különösen élvezi, ha nők szenvednek a filmjeiben. Minden film arról szól, hogy a társadalom megbünteti, aki ellene, vagy egy másik ember ellen valamit elkövet, vagyis a civilizáció erejéről. Hát ez nyersen ugyan, de itt is megvan. Az amerikai zászló hatalma. Nem gyilkolhat valaki büntetlenül. Selma szinte csodával határos módon megvédte, ami számára a legfontosabb volt, azt a 2056 dollárt és 10 centet, amit x év alatt a fia műtétjére félretett. Ez a műtét a küldetés maga. Egyszer önző volt, tudta, hogy a gyerek is időzített vakulásban fog szenvedni, de "ő is akart egy babát, amit az ölében tarthat", meséli jólelkű barátjának, Jeffnek (Peter Stormare), aki a Fargoban eléggé negatív volt.
A lényeg a küldetés, ilyen egy anya. Ugyanígy érez, amikor megjelenik az újabb ügyvéd, hogy perújrafelvételt indítványozzon, de amikor kiderül, hogy a fantasztikus barátnő, Kathy (Catherine Deneuve) pont ebből a 2056 dollárból akarta kifizetni ezt az ügyvédet, Selma közli, hogy nem akar új pert, és kész. És a film szépsége, hogy megértjük, hogy miért. Mellesleg egészen Krétaköri szitu, mert azzal akarta volna meggyőzni az esküdteket ez az ügyvéd, hogy Selma a gyerekének szánta a pénzt, amit (vissza)rabolt, vagyis anyai önzetlenségből, de ha ez a tárgyalás létrejön, akkor az a 2056 dollár már el is van költve, szóval oda az anyai önzetlenség. Selma nem habozik, és a gyereket Jeffre és Kathy-re hagyja.
Gyönyörű film. Sokan Amerika-ellenesnek tartják, hogy mit akar egy Lars Von Trier az USA-tól, milyen alapon "ítélkezik" az USA musical-es kultúrájáról, meg minden. Az amerikaiak bármikor írnak egy filmet, amiben oroszok, magyarok, németek, dánok a rosszfejek, és még meg is veszik a filmet. Egy dán rendező (sikeres) filmje azonban máris Amerika-ellenes? Hadd legyen már szabad szólni, meg véleményt nyilvánítani, meg minden .. Egyébként pedig pont úgy Amerika-ellenes, mint a Red Hot Chili Peppers Californication c. száma.
Gyönyörű film, kár, hogy a végén Lars Von Trier rosszakat nyilatkozott Björkről, hogy nem lehet vele rendesen dolgozni, meg minden. Ennek az oka egyébként ott van a vásznon, tisztán látszik. Az van, hogy Björk nem akármilyen alakítást produkált. Egy un, profi színész a rendezőt szolgálja, vagy legalább is kiszolgálja.
Egy-egy jelenet számára egy a sok közül, gyorsan "transzba esik", megcsinálja, és az élet mehet tovább. A filmet nézve látszik, hogy Björk nem ilyen módon "játszott". Látszik, hogy totál beleélte magát, mégpedig olyan súlyosan, hogy az már szinte visszahatott rá. Általában egy színész a legdurvább jelenetből képes "visszatérni", és akár nevetni is, vagy mosolyogni, vagy legalább tárgyilagosan visszanézni a felvételt, és megbeszélni, hogy mennyire sikerült jól, vagy rosszul. Björk-ön viszont látszik, hogy sokkal messzebbre elment a film forgatása során. Egyszerűen annyira beleélte magát, hogy kész csoda, ha "vissza tudott térni".
Egy színész feladata, hogy ugyanazt a jelenetet akárhányszor, ugyanúgy képes legyen előadni. Björk alakítását nézve szinte kizárt, hogy ez így lett volna, (mondjuk, nem is volt rá szükség, mert a film nem a szokásos vágási stílusban készült). Az van, hogy Trier magának csinálta a "bajt", egy igazit akart, az igazit akarta, és jól meg is kapta.
Trier-ről szoktak olyat mondani, hogy nem is művész, hanem mérnök, vagy szerelő, aki mint egy húsdarálón, úgy préseli keresztül a színészeket a forgatókönyvén. Egy ilyen Trier-nek nem lehetett könnyű cérnával elviselnie, hogy a kiszámíthatatlan Björk-nek, a csodás és végtelenül tehetséges művészlánynak ugyanannyit köszönhet a film, mint neki magának. Nem is említve, hogy az ilyen erős egójú férfiak bele szoktak szeretni a főszereplőnőbe, különösen, ha az tökéletes, lásd Besson és Jovovich. Tegyük fel, hogy ez nem jön össze, ezen felül órákat kell várni rá, hogy rendesen megértse vagy kitalálja a jelenetet, ráadásul mindenhez hozzászól, gyakran ellenvetéssel áll elő, és teljesen egy kötekedő, idióta csajszi képét ölti magára a türelmetlen Trier szemében. Van egy jelent például, amikor eldobja a kardigánt és a pénzes zsákot, ez a kis fekete szák például olyan hülye helyre "dobódik", hogy a kamera nem is tudja elsőre követni. Itt, ezen a ponton Trier biztosan ordítozott. (Mindezt csak úgy elképzeli az ember.) És akkor a tetőpont a film Cannes-i bemutatója előtt, amikor teszi ezt a nem szép nyilatkozatot. De aztán majd eltelik egy-két év, és rájön, hogy szerelmes ebbe a filmjébe, és rájön, hogy mindez Björk.
A zene és Selma, a film két alapeleme. Rájön majd arra is, hogy ezt a filmet nehéz lesz felülmúlnia, és arra is, hogy bár szeretné, soha többet nem dolgozik Björk-kel, mert ha megkérné, azzal elismerné Björk felé, hogy neki köszönheti ezt a filmet, és a hiúság nagy úr. De hagyjuk a céltalan spekulációt, lényeg, hogy Björk kiugróan komoly és fajsúlyos szerepe a filmben, mint színész, és zeneszerző nyilván szokatlan volt Trier számára, de ilyenek a filmek, több ember munkájából állnak össze. Ez nem homályosítja el a tényt, hogy Lars Von Trier a féktelenül jó Idióták után tudott valami mást is csinálni, ami, ha egyáltalán nem is vicces, azért féktelenség ugyanúgy van benne, mert féktelenül szép. Aki meri megnézni, és aki (18 éven felül) meg is nézi, és akinek sikerül, és végigélvezi a filmet, az egyszer majd az Óz, a Nagy Varázsló és a Ryan közlegény között fogja tartani ezt a filmet a polcán, dvd, vagy ki tudja milyen formátumban, mert életre szóló film.
-zé-
