Vakvagányok
A szemle egyik kellemes meglepetése mindenképp a Vakvagányok volt, különösen talán azért, mert a trailer alapján ettől a filmtől lehetett a legkevesebbet várni.
A trailerből megtudjuk, hogy Csiszár Jenő, mint lecsúszott rockker, rockoperát készít vak fiatalok számára. És látunk bejátszásokat is az előadásból is, és csak arra lehet gondolni, hogy itt bizony rendesen meg leszünk küldve egy hiper-csöpögős történettel, és mire a film elkezdődött már teljesen át voltunk itatva Vakvagányok ellenességgel.
Ekkor jött azonban a váratlan fordulat, a film eleje, azon belül pedig Csiszár Jenő, alias Ede, akinek hosszú haja volt, és nagyon lelassultan beszélt, egy az egyben Ross-t utánozva a Jóbarátokból. Üde színfolt lett ez az Ede-vonal, és valójában a film teljes hosszában uralkodott, és végül, mindenki legnagyobb meglepetésére azt lehetett mondani, hogy "de hiszen ez egy tök jó film volt".
Ahogyan erre egyik riportalanya, Nagy Kriszta remekül rá is mutatott, Csiszár Jenő riporternek eléggé kevés, ráadásul látta azt a Howard Stern-ről szóló filmet, és a fejébe vette, hogy ő maga lesz a hazai média főbunkója, és noha még ki-kilátszik a lóláb, látszik a tojáshéj, látszik az iskolás igyekezet, hogy hasonlítson a példaképére, előbb utóbb nyilván összejön neki, és teljes bunkóvá válik. Addig is azonban elmondhatjuk, hogy volt egy remek mozzanat a pályájában, az, hogy ezt a filmet elvállalta.
Persze, a sors iróniája, hogy Tímár Péter rendezőnek nyilván nem jutott volna eszébe őt alkalmazni, ha nem ő lenne a "legbunkóbb magyar csávó" cím várományosa, és az is biztos, hogy a film Csiszár miatt sikerült ilyen jól, de ezzel együtt vegyük észre, hogy a filmben, Csiszárban egy milligramm bunkóság nincs, ami nyilván ellentétes az eredeti rendezői szándékkal, de magával a szándékolt csiszár-karrierrel is. A nézők azonban, mint a nevető harmadik, jól járnak, mert az elmúlt x darab év legjobb, illetve legcool-abb férfikarakterét láthattuk a Csiszár-Tímár páros gondozásában.
Tímár Péter részéről ez a film egyfajta misszióként merült fel egy pár évvel ezelőtti szembalesete utórezgéseként. A film úgy tűnik, mintha egy "ügy lenne", csak az nem világos, hogy valójában milyen ügy? Az lenne esetleg a helyzet, hogy a vakok sorsát eddig elhanyagoltuk volna hazánkban, és most ennek a filmnek a segítségével sikerülne az emberek figyelmét felkelteni, és ezáltal a vakok életminőségén javítani? Vagy inkább úgy néz ki a dolog, hogy a reklámfilm iparban veterán
rendező, aki a frappáns filmötleteknek már csak "szakmai ártalomból" is a barátja, hirtelen egy nagyon ütős ötlettel állt elő: "készítsünk filmet vakoknak". Mert ne feledjük, ez az alapkoncepció, és egyben a felirat is a film elején: "ez a film vakoknak készült, de örülünk, hogy ön is megnézi" (vagy valami hasonló).
Az ötlet tényleg nagyon frappáns, le a kalappal, és frappánson egyben azt is értjük, hogy nagyon jól eladható. Az eladhatóság, ne feledjük, egyáltalán nem egy rossz paraméter egy film esetében, és semmiféle negatívumot nem lehet benne látni, sőt ellenkezőleg. A magyar filmek, idén, úgy tűnik, rájöttek, hogy abszolút első helyre kell, hogy befussanak. Az, hogy a közönség megnéz 15 magyar filmet, melyek közül az egyik a "mi filmünk", nem elfogadható a magyar producereknek. Azt a filmet keresik, de nagyon erősen és agresszívan, amelyik a lista élén van, melyet azok is megnéznek, akik egy évben egyetlen darab magyar filmet akarnak csak megnézni. ezért támadnak a magyar filmek egyre durvábban, amire a Vakvagányok pozitív, de például a Nexxt egy szánalmas példa. Disszonancia egyedül ott keletkezik, a film végén, amikor a feliratok nem úgy szólnak, hogy "munkatársak:", hanem hogy "munkatársaim voltak:". Plusz, a legeslegvégén, mint valami nyomtatványon, a nyomtatott Tímár Péter felirat felett egy valódi Tímár Péter szignót, mintegy autógrammot találhatunk, amely valószínűleg az utóbbi évek egyik legcsöpögősebb gesztusának számít, de végülis nem ez a lényeg.
Lényeg, hogy egy jó filmet láttunk, ami azért lett jó, mert nagyon is lazán volt megrendezve. Valószínűleg az eddigi legjobb Tímár Péter film, sőt, azt is lehet mondani, hogy ez a film az összes eddigi filmjéhez képest egy új dolog, talán egy filmes felnőttkor kezdete.
A történet egyszerűen zseniális. Persze nem az alapötlet miatt, hanem azért, mert szinte elképesztő módon "humoros" a film. Az, ami
bunkóság kellett volna, hogy legyen Csiszár részéről, mint vízből bor, színtiszta humorrá változott, köszönhetően például annak, hogy Csiszár Jenő nem mindig volt bunkó, és az is lehet, hogy valójában még mindig nem sikerült azzá változnia. Ezek a "bunkó" humorok azonban a film csúcspontjait jelentik, mert nem kezelik a vakokat más emberekként, illetve nincs sajnálat a film hangvételében, és ez nagyon-nagyon jó dolog. Ráadásul tényleg jó humorok, egyszerűek és természetesek, és gyakran a székek közé is le lehet zuhanni egy-egy Csiszár beszólástól.
Hasonlóan jó Bozsik Yvette mint színésznő, és hasonlóan remek választás is Imola szerepére. A film elviekben egy sima "tolerancia-film" (bár hangsúlyozzuk, hogy még csak nem is értjük, hogy miért kellene toleránsnak lenni a vakokkal, mármint, hogy miért ne lennénk azok eleve), amely során a bunkó és felszínes csávóból vak-barát ember válik. Ez a primitív váz népesült be remek humorokkal, és egészen jó kis jelenetekkel, az író-rendező és a színészek remek közös
munkája révén. Bozsik Yvette is nagyon jó hangulatú jelenetek forrása, például, amikor az előadáson odasétál egy szundikáló nézőhöz, és megveregeti a vállát, akkor olyan, mint Móni a Jóbarátokban, nem hiszünk a szemünknek, annyira humoros.
Nagyon jó volt Matatek Judit alakítása is, ő végig nagyon sötét, oldalt is szigetelt gleccser-szemüveget viselt, és a néző egyből arra gondolt, hogy ez ám a színészi empátia, Matatek Judit nyílván úgy látta fair-nek vak lányt játszani, ha közben tényleg nem lát semmit. Ez a motívum szintén rokonszenves volt, mert látszott, hogy a film nem látványosságként kezeli a vakokat, hanem komolyan közeledik feléjük. A látszat azonban nagyot csalt, és a végén kiderült, hogy Matatek Judit az életben is vak, és ezt azért tényleg nehéz volt megemészteni. Fogalmam sincs, miért gondoltam, hogy vannak a vak szereplők, és a három főszereplő, akik nem vakok, a Csiszár, Bozsik , Matatek hármas, de ezt gondoltam, és így, utólag direkt örülök is neki. Szép munka volt, hiszen így nem is egy vak lányt játszott el, hanem egy fiatal színésznőt, aki egy vak lányt játszik el.
A film olyan volt, mint egy őszinteségi lórúgás, annyira nyílt és egyszerű hangneme volt, annyira finoman illetve nyersen pakolta a vászonra az életből vett jeleneteket, annyira sokkoló volt néha, (például egy 8 éves kisfiút látni), néha pedig annyira pozitív töltésű, hogy az ember körülbelül egy centivel a föld felett hagyta el végül a nézőteret.
És ha már itt tartunk tegyük fel, hogy ez az aláírás, ez a szignó dolog (végülis az egyetlen, ami rossz a filmben) csak azt volt hivatott megerősíteni Tímár Péter részéről, hogy tényleg komolyan gondolta ezt a filmet, illetve, hogy tényleg szereti ezeket az embereket, (például a legjobb mellékszereplőt, Béluskát). De akkor is azt javasoljuk, hogy többet ezt ne tegye, mert a közönség minden filmre úgy megy be, hogy komoly, ez az alapjárat, ez a kiindulás.
-zé- BUDAPEST FILM
