Szelek Szárnyán

Szelek Szárnyán The Wind Will Carry Us 2000

Abbas Kiarostami (a film rendezője) 1940-ben született, 60-tól 68-ig fantasztikus filmek tervezésében vett részt, és közben a rendőrségen dolgozott. 97-ben Cannes-ban Arany Pálmát nyert a Cseresznye Íze c. filmjéért, de ez a Szelek Szárnyán is elnyerte a 99-es Velencei fesztivál nagydíját.

Mindez elégé bíztatóan hangzik, és reméljük, akiben ezek az információk kedvet ébresztettek, a következő sorok nem fogják eltántorítani attól, hogy a filmet meg is nézzék, de az igazsághoz pár dolog még hozzátartozik, köztük az is, hogy milyen ez a film.

Szóval iráni film, vagyis nagyban nyomják a salem alejku-t, (valahányszor találkoznak valakivel), plusz Iránban is játszódik, ráadásul az ország mélyén, egy pici faluban, Teherántól 700 kilométerre. Fura dolog a filmnek ez az iráni volta, én késtem egy percet a film elejéről, és így valahogy elkerülte a figyelmem, hogy milyen nemzetiségű filmet fogok megnézni. Általában minden film amerikai, szóval nem gyakran kell ilyesmi után érdeklődni, a lényeg viszont csak annyi, hogy jó háromnegyed órán keresztül úgy néztem, mintha török film lenne, és így utólag belegondolva nem sok különbséget látok a két nézési mód között.

Egy férfi leutazik erre a helyre, ebbe a kicsi faluba, mert egy néni haldoklik, és meg akarja nézni a különleges temetési szertartást. Az asszonyok errefelé ütlegelik magukat és összekarmolják az arcukat is a gyász kifejezéseként, (mindenki a sajátját). Főszereplő barátunk ezt nemcsak látni, hanem rögzíteni is szeretné, egy tévé, vagy egy híradó számára. Erről szól a film, ahogy itt dekkol, és várja a halált, mármint ennek az idős néninek a címére kézbesítve, és közben ... közben mi is történik?

Semmi, a nagy semmi. Tök jó ezeket a házakat nézni, meg ahogy tejet szerez a fickó, meg ahogy sétál, meg minden, tényleg olyan, mintha ott lennénk, az ember szinte a saját bőrén érzi a nap erejét, de a film ezzel együtt dögunalom. Igaziból nem is film. Olyan, mint egy (hosszúra sikerült, és unalmas) Magányos Bolygó epizód, aminek egyedül azért van létjogosultsága a piacon, mert Iránban leginkább csak Irániak forgathatnak, így nem a nyugat megy oda képeket készíteni, hanem ők maguk készítenek képeket magukról, és mi ezeket nézzük most, szóval ez a szitu.

Néha felhívják a fickót, és akkor elkezd rohanni, hogy "várj, felmegyek egy tetőre, hogy legyen térerő!". Aztán, "várj" - és bevágódik az autóba, és felhajt a hegy tetejére, és onnan folytatja a beszélgetést. Persze egy Columbo epizódban ilyen hatalmas hegyek közt már rég nem lenne térerő, és Magyarországon is, ha vonaton ülsz, akár Szerencs és Mezőzombor között is elmehet egy-egy percre, de itt, szerencsére, Irántól 700 kilométerre működnek a telcsik. A rendezőnek mindenkép ez az érdeke, ezzel tölti ki a filmet, hiszen kábé ötször, ha nem többször hívják a fickót, és akkor mindig végigcsinálja ugyanazt az útvonalat, így a film 20 perce máris megvan, egyetlen forgatási nap alatt. Szerencsére azonban, valahányszor felkapaszkodik a hegy tetejére, a vonal végén mindig ott van a hűséges hívó, elég fura lenne ugyanis, ha a végén nem szól bele senki, vagy azt mondja "téves", az ember egyből visszakérné a jegy árát.

Egy régi film jut az ember eszébe, a Fehér Városban c. Alain Tanner film, amelyben egy svájci fickó (Bruno Ganz) Lisszabonba kirándul, és ott a Halál Velencében-nek egy érdekes, modern verzióját éli meg: a város foglyává válik, nem bír lekopni. Iszonyat jó hangulatú film, gyakorlatilag életre szóló élmény, még a Magányos Bolygó előtti időkből. Ehhez képest a Szelek Szárnyán nagyon kevés. Szembe kellett volna nézni a ténnyel, hogy nincs ott semmi, és kész, és nem ezt a semmit nyújtani, mint egy rétes pitét, mármint ha a Csapnivalót kérdezik-)))

Gáz, hogy nem történik semmi, mert ez a film műfajával ellentétes. Egy amerikai producer, ha ilyen uncsi forgatókönyvet látna, egyből azt kérdezné (mint a Játékos-ban), hogy legalább dugnak benne?

De nem is ez a fura, hanem az, hogy a film, a maga keretein belül meg is próbálkozik az erotika szerepeltetésével. Van ugyanis egy fickó, aki egy gödröt ás a telefontársaság számára, amelynek nyilván minimum 3000-ig van koncessziója, szóval jó lassan folyik az építkezés, és barátunk, valahányszor felautózik a hegy tetejére, hogy telefonáljon (minden a telefonok körül forog?), mindig beszélget egy kicsit ezzel az ásó emberrel.

Az arcát nem látni ugyan az ásónak, de ez megszokott, mert sokan álcázzák magukat a filmben. Van, aki mindig egy nagy adag zöld szalmát cipel a hátán, és mindig köszön a főszereplőnek, de mire a főszereplő visszaköszön, már csak a hátát látni, és nem ő az egetlen. Lényeg viszont, hogy ennek az ásó embernek a nője hoz teát, vagy valamit, és a főszereplő elkezd a nő után érdeklődni, meg minden, és végül konkrétan rákérdez, hogy lemehet-e hozzá, a nőhöz (!) a faluba, hogy tejet kérjen tőle, és a férfi először úgy tesz, mintha nem hallaná, de végül igent mond. Szóval itt kezdődik az erotika. Itt van pedig senki sem hívta. És akkor a férfi lemegy a faluba, és már majdnem ad neki valaki tejet, de ő mondja, hogy nem kell, mert direkt ahhoz a nőhöz igyekszik. Fura, hogy miért kell ilyen csatornákon erotikát becsempészni, Abbas Kiarostami e tekintetben tisztára amerikai produceri agyal gondolkozott. De még furább az ahogyan a nyugat díjazza a civilizálatlanabb területek filmművészetét. Szinte alaptörvény, hogy minden, ami keletebbre van, civilizálatlanabbnak számít, és az ilyen filmektől egészen mást várnak, hogy sikeressé nyilvánítsák. A keletibb filmeseknek nem is kell azzal próbálkozniuk, hogy a nyugati nagy testvérrel versenyezzenek, sőt, szinte ellenkezőleg, jobb, ha elfogadják, ami van, a "civilizációs szakadékot", és ezen belül igyekeznek "jó magaviseletről" tanúbizonyságot adni. Értsd: jelezniük kell, hogy igyekeznek olyan filmeket csinálni, amiket majd a nyugatiak is elfogadnak, tehát, hogy elfogadnak. Ez az elfogadás viszont megkülönböztetett elfogadás, a nyugati szem számára egy keleti film "másképp jó", úgy jó, mint keleti. Ennek az eredménye az, hogy a keletibb filmek amiket a nyugatiak díjaznak (pl. Franciaországban a magyar filmek), kábé úgy néznek ki, mint az idomított, cirkuszi kisállatok. Az olyanokat pedig, amik esetleg erőteljes alkotások, és saját, helyi (pl. magyar) szemmel nézve többet lehet látni bennük, mint nyugati, külföldi zsűri-szemmel, szóval, amiket nem direkt a nagylelkű, élvonalbeli szűri-bácsiknak és néniknek gyártottak, és az alkotóik maguktól is tudják, hogy jó filmet hoztak létre, az ilyen filmeket ezek a nyugati szemek észre sem veszik, csak "leamerikaizzák". Vagyis, amit most a vásznon látunk az egy kulturális hűbéri láncolat hivatalos terméke. Nem a nyugat iráni szemmel, nem is Irán nyugati szemmel, hanem Irán iráni szemmel - fesztiválokra kitenyésztett formában.

-floyd-