Lábad Között

Lábad Között Entre las Piernas 1999

A cím nem valami véletlenszerű, szándékon kívüli utalás a nemiségre, hanem szinte pontos fokmérője annak, hogy a film szexuálisan mennyire túlfűtött. Amúgy azt kapjuk, amit vártunk, egy spanyol művészfilmet, sőt, egy kicsivel többet is: egy spanyol művészfilmet, ami nem lehangoló.

Az, hogy kellemes meglepetésben lesz részünk, lényegében a második-harmadik percben már érezni lehetett, illetve konkrétan tapasztalni. Egy férfi késő este, amikor odakint tombol a vihar, kettesben marad a bébiszitterrel és házvezetőnővel egyben, aki egész jól néz ki. Aztán egymásnak esnek, és iszonyat hangerővel nyögdécselnek, a mozinézők szinte kezdik helyettük is kényelmetlenül érezni magukat (mert hogy a gyerek otthon van), plusz maguk helyett is, mert elégé furcsa, hogy az ember beül egy művészfilmre, még ki sem nyitotta az italát, el sem kezdte belélegezni partnere parfümjét, és máris elszabadul a pokol, és olyan, mintha egy isten tudja, milyen filmre ültek volna be tévedésből.

Aztán a szex-action közepén megjelenik egy plusz felhang, a gyerek, aki az apját valami durva bőrszíjjal ütlegelni kezdi, és azt látjuk, hogy egyre jobban felszakad a pólója alatt a húsa, vagy mi, szóval kicsit horror, már szinte biztosra lehet venni, hogy ezt valaki álmodja, de másképp lesz vége.

Egy kurzuson vagyunk, esti, munkaidő utáni képzés, olyan, mint az antialkoholisták szövetsége, csak itt nem azt mondják, hogy "hi, XY vagyok, alkoholista", hanem azt, hogy "!hola!, XY vagyok, szexfüggő". Az apropó pedig, ami révén ide kerültünk az az, hogy mindazt, amit a bébiszitterrel láttunk, a kurzust vezető férfi mesélte el.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy milyen fontos egy film legeleje, és akármit is mondunk ez a film jól kezdődik. Nyilvánvaló "Bunuel-kedés" van a dologban, akármennyire "méltatlan" követője is Manuel Gomez Pereira , a film rendezője Bunuel-nek, mi úgy vagyunk vele, hogy ha már mindenképp valakit követni akarnak, akkor bárcsak mindenki Bunuel-t próbálna másolni.

Egyébként ez a Bunuel-kedés arra vonatkozik, hogy mint a Szabadság Fantomjában, itt is egy jelenet (mondjuk, itt csak egy) csak úgy megjelenik, majd átmegy egy másikba, és akik az előző jelenetben még vélhető főszereplők voltak azok eggyel később már akár el is tűntek a süllyesztőben, ami persze nem jelenti azt, hogy később meglepetés szerűen ne bukkanhatnának ismét fel.

A szex-kurzus vezetője tehát "csak" azt a szerepet töltötte be, hogy bemutassa nekünk, a kurzus résztvevőit. Itt megismerjük Javier-t és Miranda-t (Javier Bardem és Victoria Abril előadásában), egy harmincas férfi és egy negyvenes nő, akik mindketten "betegek".

Mielőtt tovább mennénk, a filmre végig jellemző, amit az első "pre" jelenet során már megfigyelhettünk, és ez a hatásos, meglehetősen "gyorsított" és "pörgetett" szerkesztés. Amíg hazánkban a Kamondi Zoltán által kifejlesztett szereplő-felpörgetés dívik, addig odaát azt találták ki, hogy miért ne lehetne egy művészfilmnek olyan vágási stílusa, mintha egy Schwarzi-filmet látnánk?

Ezt a stílust a film végigviszi, plusz hozzáad egy jókora zene-dózist, amely második ránézésre szintén felfedi a furcsaságait. A zenével az van, hogy amolyan "svungos", romantikus, kicsit tragikumot sejtető, tangó alapú filmzene támasztja alá a cselekményt. Teljesen olyan, mintha egy felpörgetett, tragikum felé rohanó művészfilm-vonaton utaznánk, de közben a jelenetek teljesen másról szólnak, és rájövünk, hogy ez a zene egy mesterséges hatáskeltő effekt, és egyáltalán nem arról szól, amiről a jelenetek, de semmilyen filmtörvény nem tiltja ezt a fajta eklektikát, szóval rendben van.

A film, és ebben meglepő módon szinte egybehangzóan egyetértenek, akik látták, három teljesen különböző filmet lehet látni. Nem három különböző történet, hanem három különböző stílus, illetve műfaj különböztethető meg. Mintha három teljesen különböző filmet néznénk. (Ez is talán egy unalom-ellenes spanyol művész-trükk akar lenni?) Az elején paródia-vígjáték, aztán átmegy szexualtiással foglalkozó művészfilmbe, egy-egy pillanatra, pl. amikor Javier és Miranda összejönnek egy parkolóházban, olyat érzünk, mintha Cronenberg Karambol c. filmjét látnánk, de aztán váltunk egyet, és végül átmegyünk sima krimibe, ahol ki kel rakni a kirakóst, alibikért, meg bizonyítékokért izgulunk, lövések dördülnek, meg ilyenek. Ami a lövéseket illeti, az egyik mellékszereplő elhatározza, hogy végre megkéri egy nő kezét. Most jött el az idő, hogy a nő kórházban fekszik, magányos, és egyik kezét, meg a lábát levágták. A kedvező alkalom azonban balul sül el, és a mellékszereplő előkapja a fegyvert, és lelövi.

Az van, hogy valójában teljesen furcsa, sőt, ha úgy vesszük komolytalan film, olyan, mintha amerikai turistának néznének minket a spanyolok, akiknek a vezérük, Almodovár már megmutatta, hogy megjelenése alapján teljesen mediterrán (tehát anti-művész, élveteg, mohó, egyszerű agyműködésű) emberek is gyárthatnak nagyon "komoly és elgondolkodtató" művészfilmeket, melyekben az életről szomorú, de felkavaró és esetenként szép képet kapunk. Ugyanakkor a film egyáltalán nem unalmas, nem is igénytelen, és még nevetni is lehet rajta. Utólag pedig egészen kellemes élményt jelent. Leginkább a (ez most kicsit fájni fog ..) Beépített Szépség c. filmhez hasonlítható, amely tulajdonképpen az egyik leggyengébb Sandra Bullock film, és mégis, miközben nézed, nem panaszkodsz (így hát utólag sem fontos annyira rinyálni). Pontosan ez van a Lábad Között-el is, menetközben abszolút működik, vagyis "nézni jó", és ezek után nem ragaszkodnánk, hogy megmutassa még az erkölcsi bizonyítványát is, elvégre az ember imád moziba járni (és nem a mozi az emberbe). Egyébként az egyik legjobb új spanyol film .. ( a Mindent Anyámról, Taxi Madrid, Az Északi Sarkkör Szerelmesei, és a Tangó csapatával összehasonlítva), holtversenyben a Meztelen Maya-val.

-vrae-