Ízlés Dolga
Nincs is jobb, mint egy jó francia vígjáték, amiben hétköznapinak tűnő emberek (vagy legalábbis számunkra nem sztárként ismert színészek) fura helyzeteket bolondoznak végig, európai megoldásokat alkalmaznak a problémákra, és életközeli humorral hatnak ránk. Ilyen volt például a tavalyi Francia Filmnapok keretében bemutatott Az Én Szép Kis Vállalkozásom c. film, ami a könnyedéségével és remek stílusával a tavalyi év egyik legjobb filmjévé vált (legalábbis a CsPV szemében). Az Ízlés Dolga stílusa egy kicsit az Altman-filmekre (Short Cuts-Rövidre Vágva) emlékeztett, legalábbis ami a dramaturgiai "fogást" jelenti, vagyis, hogy az összes szereplő főszereplőnek számít a filmben, mindenki hasonló súllyal szerepel a történetben, és a karakterek között többszörös kapcsolódás van. Agnes Jaoui filmjében egy vállalati igazgató és egy színésznő ismerősei találkoznak össze a történet bizonyos pontjain, és ezeknek az eltérő kulturális-társadalmi hátérrel rendelkező figuráknak az érdekes kapcsolódásain fogunk derülni 112 percen keresztül.
Castella (Jean-Pierre Bacri) egy középkorú vállalatigazgató, akinek zökkenőmentesen telnek a hétköznapjai, a felesége vigyáz rá, hogy ne egyen túl sokat, a menedzsere kijavítja a hibáit, amikor egy tárgyaláson kicsit túl faragatlanul nyilatkozik meg, van egy testőre és egy sofőrje, szóval minden rendben van vele. Igen, talán csak a stílusa bárdolatlan kissé, bármilyen közegben megenged magának egy laza "hülye buzik" kifejezést, de ezeken a megnyilvánulásain a környezete általában keresztülsiklik. Hamar kiderül, hogy Castella nem végzett sok iskolát, általában véve is keveset olvasott, valószínűleg természetes üzleti adottságai révén gazdagodott meg, és most már azért fizeti meg jól a topmenedzserét, hogy továbbra se kelljen foglalkoznia stílusbeli dolgokkal. Aztán egyik nap az unatkozó háziasszony-felesége elcibálja egy színházi előadásra, amiben az unokahúga kapott egy hárommondatos szerepet, és ezen az estén történik Castellával valami: élvezi a klasszikus darabot, és szerelmes lesz a főszereplő színésznőbe, Clara-ba (Anne Alvaro).
Castella állítja, hogy nem szereti a színházat (el is fogadjuk tőle), de mégiscsak a színházban történhetett valami vele, mivel Clara-val aznap délelőtt már találkozott egyszer (a nő angoltanárnak jelentkezett hozzá), és akkor még észre sem vette. Ezután elkezd kicsit csapongani a cselekmény, bemutatkoznak még eddig nem ismert szereplők: egy kávézóban dolgozó lány, Manie (Agnes Jaoui, a rendezőnő), aki szabadidejében drogdíler, Clara homoszexuális barátai, Castella nővére, és közben egyre többet tudunk meg a sofőrről (Deschamps-Alain Chabat) és a testőrről (Moreno-Gerard Lanvin) is. Szóval egy pár percre elszabadulnak a történet-szálak, aztán lassan kitisztul a kép, és látjuk, hogy ki kivel, milyen kapcsolatban áll.
Manie egyszer régen lefeküdt a sofőrrel, és miután ismét találkoznak, megint együtt töltenek egy éjszakát, úgy, hogy közben Deschamps várja vissza az USA-ból a barátnőjét, Manie pedig minden másra vágyna, csak nem még egy egyéjszakás kalandra nem. A film akkor válik igazán érdekessé, amikor Castella kezd kicsit megváltozni a Clara-hoz fűződő érzelmei miatt. Elkezd angolórákat venni a nőtől, és úgy viselkedik, mint egy reménytelenül szerelmes kamasz. Egyre többet van együtt Clara társaságával, egyre kevesebbet dolgozik, megpróbál elvegyülni a művészvilágban. Egyszerre megható és vicces, ahogy igyekszik igazodni Clara világának a beszédtémáihoz, és mivel nem rendelkezik egy átfogó műveltséggel, ezért lépten-nyomon bakot lő. A film során lesz még egy-két pont, amikor percekig megint nem tudjuk követni, hogy ki kivel van, de ez nem annyira zavaró, mert érdekesek közben a párbeszédek, meg amúgy is mindig történik valami.
Agnes Jaoui 1987 óta dolgozik együtt a férjével, Jean-Pierre Bacri-val (Castella), több sikeres filmnek is ők írták a forgatókönyvét, és most az Ízlés Dolgát szintén együtt írták, mindketten szerepelnek benne, Jaoui pedig még rendezi is. Sikerült nekik egy jó forgatókönyvet írni, azt a néhány történetszál-elcsúszást pedig magyarázhatjuk Jaoui túlterheltségével is, végülis nem könnyű egy személyben írni, szerepelni, instruálni, rendezni, főképp, ha elsőfilmes rendezőről van szó. De mindennel együtt igazán szórakoztató és mulatságos lett a film, valódi karakterekkel és érdekes jellemfejlődéssel, már ami Castellát illeti.
A film közönségsiker volt Franciaországban, és az USA-ban is kedvező fogadtatásra talált: a jó jegyeladási adatok mellett jelölték az idei Oscarra is, a "legjobb idegennyelvű film" kategóriában. Hazájában is letarolt néhány César-díjat: a legjobb filmnek, és a legjobb forgatókönyvnek járó díj mellett Anne Alvaro és Gerard Lanvin is megkapta a legjobb női, illetve férfi mellékszereplőnek járó díjat.
Jaoui és Bacri az ízlésbeli előítéletekről szeretett volna filmet csinálni, a "kulturális szektákról", amelyek közt nagyon nehezen működik az egymáshoz való kapcsolódás. A humorral a legmegfelelőbb eszközt találták meg ezek bemutatására, mert miközben jókat derülünk Castella angol nyelvi - és irodalomértő próbálkozásain, közben ráismerünk a különböző életstílusokra (unatkozó háziasszony, homoszexuális művész, fásult biztonsági őr), amelyek tényleg ritkán kerülnek keveredésbe egymással. Kivéve ebben a filmben, mert itt éppen ez működik a leginkább.
-F16-
