Köszi A Csokit
Merci pour le Chocolat 2000.
Claude Chabrol régi francia filmrendező, 30-ban született, de most, a Francia Filmnapok alkalmával ne hagyjuk, hogy a jó híre megelőzze őt, inkább tekintsük úgy ezt a filmjét, mint egy darab új francia filmet, minden körítés nélkül, ettől lesz igazán fesztivál-hangulata az egésznek.

A Köszi a Csokit!-tal kapcsolatban azt szeretnénk kimutatni, hogy egy "tökéletes francia film", értsd: tökéletesen francia, minden benne van, amit a francia "íz" az elképzeléseinkben és elvárásainkban képvisel. Claude Chabrol pont azt csinálja, mint amit Spielberg csinált a Cápa idején, csak ő nem azt találta ki, hogy milyen legyen a mozisiker-film, hanem azt, hogy milyen legyen a francia film.
Claude Chabrol bent van valahol, ahova sokan csak szeretnének bemenni, ez nagyon hamar kiderül, szinte a film tizedik percében.
Először taktikusan egy fura házasságkötéssel nyit, ezzel tereli el a figyelmünket. Egy középkorú pár házasodik össze, pasztell színek, minden tökre dögunalom, nem egy "miénk az éjszaka" reklám. Mindez olyan, mintha visszautasítaná a "mindent bele" típusú filmkezdeteket, ami egy 30-as születésű öregúr esetében teljesen érthető. Érthető, hogy nem akar a popcorntól könnyező, a reklámoktól még mindig zúgó fülű embereknek popcorn- és reklámszerű dózist nyomni, mint kutyaharapást szőrével, hanem helyette valami drasztikusan fénytelen filmkezdettel indít, és szinte egy pár perces elvonón tuszmákol minket keresztül.
Teljesen a nulláról indulunk, itt van ez a bő középkorú pár, és csak nézünk, mint a moziban, de pár perc és a kezdeti meglepetés elmúltával fura dolog történik: elkezdődik a film. Beindul.
Egyik pillanatban még egy étteremben vagyunk, ahol két szintén bő középkorú nő eszik, majd megérkezik egyikük lánya, Jeanne, és minden megváltozik. Jeanne-t egy tökéletesen francia színésznő alakítja, Anna Mouglalis, egyszerűen pont olyan, mint egy álom, amely Franciaországban játszódik, magas, barna, nagy szemű, finom arcú, sminknélküli, tiszta és rugalmas stílus, konkrétan pedig néha lábujjhelyen jár , (de ez persze lehet azért, mert magassarkúhoz van szokva, de nem hinném). Egyszerűen a kiköpött, két lábon járó franciaság jelenik meg nekünk.
Jeanne meglátogatja őket, és két dolog történik, egyrészt együtt zongorázik az egyre rokonszenvesebb férfival (mármint számunkra válik egyre rokonszenvesebbé a film eleji pasztell-semlegességből kibontakozva), másrészt Jeanne felfigyel rá, hogy az anya, illetve feleség szándékosan kiönti a termoszból a forró csokit.
A nézőknek több sem kell.
A krimi vonal nem nő majd az égig, és ha már a Blue Velvetet említettem, hát annak a közelébe sem ér, naná, hogy nem, de akkor is tud valamit. Olyan, mint egy bálna, egy Kék Bársony szépségű bálna, amely nem ránt le minket a mélybe, és nem dob fel 10 emelet magasba a végén, hanem csak mint Tom Hanks bálnája, a Számkivetettben, felbukkan, és egy pillanatra megmutatja magát, hogy érezzük, hogy mi minden lehetséges. Vagyis nem egy súlyos thriller, hanem inkább a misztikum irányába megy el, nézzük ezeket az embereket, és az átlagosnál sokkal mélyebb képet kapunk, mintha az életük ízét is éreznénk, és ez valahogy jó dolog, különös tekintettel Jeanne életének az ízére. Ezt adja a film, egy ilyen fura ízlelés-élményt, mint valami nagyon finom csoki vagy cucc, ami a szádban olvad, csak itt nem cukor, hanem az olvad fel, amit az a szó rejt, hogy "francia". Tök jó. Anna Mouglalis pedig totál zsiráf.
-jepe-