Köszi A Csokit
Merci pour le Chocolat 2000.
Claude Chabrol régi francia filmrendező, 30-ban született, de most, a Francia Filmnapok alkalmával ne hagyjuk, hogy a jó híre megelőzze őt, inkább tekintsük úgy ezt a filmjét, mint egy darab új francia filmet, minden körítés nélkül, ettől lesz igazán fesztivál-hangulata az egésznek.
Mindenki a piacból él, mindenki valamilyen piacra dolgozik, és mindenkit befolyásol ez a piac valamilyen formában. Ez a befolyásolás ott kezdődik, hogy az ember, igyekszik kitalálni "a piac gondolatait", ettől olyanná válik, mint egy vadász, aki olyanná válik, mint a vad, amit üldöz, aminek beleéli magát az agyába, viselkedésébe, meg minden. Amikor például Steven Spielberg megcsinálta a Cápát, azt mondjuk, alaposan rátapintott a világ és a mozinézők idegszálaira. És ahogyan a Cápa az emberek filmjévé vált, úgy vált Spielberg az emberek rendezőjévé. Vagyis Spielberg a mozinézők agyának egyik leképezése.
A Köszi a Csokit!-tal kapcsolatban azt szeretnénk kimutatni, hogy egy "tökéletes francia film", értsd: tökéletesen francia, minden benne van, amit a francia "íz" az elképzeléseinkben és elvárásainkban képvisel. Claude Chabrol pont azt csinálja, mint amit Spielberg csinált a Cápa idején, csak ő nem azt találta ki, hogy milyen legyen a mozisiker-film, hanem azt, hogy milyen legyen a francia film.
Claude Chabrol bent van valahol, ahova sokan csak szeretnének bemenni, ez nagyon hamar kiderül, szinte a film tizedik percében.
Először taktikusan egy fura házasságkötéssel nyit, ezzel tereli el a figyelmünket. Egy középkorú pár házasodik össze, pasztell színek, minden tökre dögunalom, nem egy "miénk az éjszaka" reklám. Mindez olyan, mintha visszautasítaná a "mindent bele" típusú filmkezdeteket, ami egy 30-as születésű öregúr esetében teljesen érthető. Érthető, hogy nem akar a popcorntól könnyező, a reklámoktól még mindig zúgó fülű embereknek popcorn- és reklámszerű dózist nyomni, mint kutyaharapást szőrével, hanem helyette valami drasztikusan fénytelen filmkezdettel indít, és szinte egy pár perces elvonón tuszmákol minket keresztül.
Teljesen a nulláról indulunk, itt van ez a bő középkorú pár, és csak nézünk, mint a moziban, de pár perc és a kezdeti meglepetés elmúltával fura dolog történik: elkezdődik a film. Beindul.
Egyik pillanatban még egy étteremben vagyunk, ahol két szintén bő középkorú nő eszik, majd megérkezik egyikük lánya, Jeanne, és minden megváltozik. Jeanne-t egy tökéletesen francia színésznő alakítja, Anna Mouglalis, egyszerűen pont olyan, mint egy álom, amely Franciaországban játszódik, magas, barna, nagy szemű, finom arcú, sminknélküli, tiszta és rugalmas stílus, konkrétan pedig néha lábujjhelyen jár , (de ez persze lehet azért, mert magassarkúhoz van szokva, de nem hinném). Egyszerűen a kiköpött, két lábon járó franciaság jelenik meg nekünk.
Persze ettől a film még lehetne borzasztóan unalmas is, de nem az. Jeanne megjelenik, és máris kimennek a teraszra cigizni, és van pasija is, és felkap egy újságot, és kávéznak, szóval minden ott van, ami francia, plusz egy nagyon profi francia statiszta csaj, mint háttér, nehogy ne legyen nyilvánvaló, hogy Claude Chabrol tudja, hogy mit eszünk a filmjén. Amit eszünk, az a francia stílus, a francia stílus pedig Anna Mouglalis színésznő maga. Ja, és ha már itt vagyunk, ezen a teraszon, bedobják a film konfliktusául szolgáló információt is. Jeanne, amikor kicsi volt, mármint amikor a szülészeten volt, karszalaggal a kezén, egy pillanatra úgy tűnt, elcserélték. Vagyis lehet, hogy az a bő középkorú fickó az apja, aki az előbb házasodott össze másodszor és aki zongoraművész.
Jeanne meglátogatja őket, és két dolog történik, egyrészt együtt zongorázik az egyre rokonszenvesebb férfival (mármint számunkra válik egyre rokonszenvesebbé a film eleji pasztell-semlegességből kibontakozva), másrészt Jeanne felfigyel rá, hogy az anya, illetve feleség szándékosan kiönti a termoszból a forró csokit.
A nézőknek több sem kell.
Máris egy szinte Blue Velvet szerű szituba kerültünk, és csak arra gondolunk, hogy bárcsak minél tovább tartana, olyan jó. Ja, a termoszban méreg volt, ezt következteti ki az eszes üde francia lány. "Nincs mese, oda kell költözni" - fut át egyre gyakrabban a néző agyán, és ez nem is rossz eredmény egy Francia Filmnapok részéről.
A krimi vonal nem nő majd az égig, és ha már a Blue Velvetet említettem, hát annak a közelébe sem ér, naná, hogy nem, de akkor is tud valamit. Olyan, mint egy bálna, egy Kék Bársony szépségű bálna, amely nem ránt le minket a mélybe, és nem dob fel 10 emelet magasba a végén, hanem csak mint Tom Hanks bálnája, a Számkivetettben, felbukkan, és egy pillanatra megmutatja magát, hogy érezzük, hogy mi minden lehetséges. Vagyis nem egy súlyos thriller, hanem inkább a misztikum irányába megy el, nézzük ezeket az embereket, és az átlagosnál sokkal mélyebb képet kapunk, mintha az életük ízét is éreznénk, és ez valahogy jó dolog, különös tekintettel Jeanne életének az ízére. Ezt adja a film, egy ilyen fura ízlelés-élményt, mint valami nagyon finom csoki vagy cucc, ami a szádban olvad, csak itt nem cukor, hanem az olvad fel, amit az a szó rejt, hogy "francia". Tök jó. Anna Mouglalis pedig totál zsiráf.
-jepe-
