Tabu
Gohatto 1999.
A Tabu Nagisa Oshima japán rendező filmje az utolsó szamurájokról az 1800-as évek közepéből, illetve egy szamurájharcosokból álló testőrcsapatról, ahol egy széparcú újonc nagy érzelmi viharokat kavar.
A Tabu cím arra utal, hogy a film (és a forgatókönyv alapjául szolgáló regény) fontosnak tartotta bemutatni a harcosok homoszexualitását is, amit Japánban alapjáraton tabuként kezeltek, főként, ha a történelmük meghatározó elitkatonáiról, a szamurájokról esett szó.
A 69 éves rendező a 60-as évek japán filmes újhullámának meghatározó alakja volt, és az 1976-ban született Érzékek Birodalma c. filmje az egész nyugati világban ismertté tette a nevét. Az Érzékek Birodalma francia-japán kooprodukcióban készült, majd Oshima 1995-ben egy amerikai filmet tervezett Rudolf Valentino (a közismerten
homoszexuális amerikai némafilm-sztár) és Sesshu Hayakawa japán színész találkozásáról, ami a Hollywood Zen címet kapta volna. A film nem jött létre, mert az amerikai producerek az utolsó pillanatban pénzügyi okokra hivatkozva visszaléptek, Oshimát meg közben szélütés érte, és részlegesen megbénult. 1999-re felépült annyira, hogy tolószékből rendezhetett már, megszegve azt a fogadalmát, hogy soha többet nem csinál filmet Japánban, elkezdte a Tabut forgatni.
A film nyugodt élvezetéhez át kell állnia a nézőnek egy, az átlagostól eltérő filmnézői stílusra, nemcsak a művészfilmes, hanem a japán művészfilmes befogadói hangulatot kell aktivizálnia, ami tömören azt jelenti, hogy mostantól nem sietünk sehova. Nem sürgetjük magunkban a cselekmények bonyolódását, nem várjuk, hogy ha már szamurájokról van szó, percenként fejek hulljanak a porba, egyszóval nem erőltetünk semmit, és akkor cserébe egy érdekes film-emlékkel leszünk gazdagabbak. Nem kell ahhoz egy kifinomult sznobnak lennünk, hogy szeressük a Tabut, mert a filmben olyan képeket látunk, amelyek szokatlanok és kifejezőek (például a kékes árnyalatban úszó hajnalok kifejezetten megfogják az embert), olyan párbeszédeket, amelyeket mi elképzelni sem tudnánk, de közben világos az értelmük, és mindeközben haladunk előre egy olyan történetben, ami minimum elgondolkodtató.
1865-ben vagyunk, Kiotóban, ahol egy testőrgárda mesterei épp felvételiztetik a hozzájuk jelentkezőket. A film vívásnak nevezi azt a küzdelmet, amit a gárda tagjai folytatnak, és ami a felvételi tárgya, de igazából a kendo nevű küzdősportról van szó, amit bottal és karddal egyaránt művelnek a filmben. A testőrgárda tagjai szamurájok, akik a
shógunátushoz hűek, és ellene vannak a Császár nyugat felé nyitó kezdeményezéseinek, illetve a nyugati országokkal kötött szövetségének. A szamurájok ősi etikai és harci kódex szerint élnek, ami alapján például ha valaki pénzt kér kölcsön, akkor meg kell halnia. Egy ilyen kivégzést kell végrehajtania Kano-nak (Ryuhei Matsuda), a frissen felvett újoncnak, a film főszereplőjének is. Kano személye egy kissé rejtélyes a mesterek számára, mert gazdag családból származik, mégis testőr akar lenni, túlságosan fiatal még a képzéshez, viszont ő tűnik a legjobb vívónak az egész gárdában. Kano-nak szeme sem rebben a kivégzésre való utasítás hallatán, sőt, megtiszteltetésnek veszi, és miután lefejezte a társát, ő lesz a kis kedvenc a csapatban. A kivételezést nemcsak a harci ügyessége, hanem lányos arca és csábító copfja révén érdemelte ki, és kis idő elteltével a gárda több tagja is szexuális ajánlatot tesz neki.
Mindenképpen értékelnünk kell, hogy Nagisa Oshima tartózkodott a homoszexuális aktusok direkt bemutatásától, összesen egyszer látjuk Kanot az egyik gárdataggal, és akkor sem riasztó helyzetben. Kanoval együtt egy Tashiro nevű srácot is felvesz a gárda, aki egyből beleszeret Kanoba, és ezzel a féltékenykedések, rivalizálások sora indul el. A szerelmi bonyodalmakból halálesetek is adódnak, miközben a mesterek egymást is azzal gyanúsítgatják, hogy a másik szerelmes Kanoba. Tehát a film cselekménye Kano körül forog, aki a film végéig megőrzi rejtélyességét, és miután
kijöttünk a moziból, még mindig felmerülnek kérdések bennünk vele kapcsolatban. Két dolog van, ami az európai néző szemével különösnek tűnik a filmben. Az egyik a túlfokozott udvariasság és szabálykövető modorosság a szamurájok részéről, aminek a működését néha nehézkes követni, a másik a színészek hanghordozása, vagyis az a beszédmód, amivel egy egyszerű beszélgetés is dühödt kiabálásnak tűnik.
Bár a film története a homoszexualitáshoz kapcsolódik, mégsem lehet azt mondani, hogy ez egy "homoszexuális film", mert itt a szexualitás kevésbé játszik szerepet, mint inkább az érzelmi kötődések, a szerelemmel járó féltékenykedés, vagy akár a hatalom-és birtoklási vágy, ami (itt) a homoszexualitás köntösében bújik meg.
"Olyan filmet akartam készíteni, ami szokatlan módon ábrázolja a macho szamurájokat. A japán társadalom elítéli a meleg férfiak szerelmét, de meg kell mondanom, történelmünk folyamán ezt nem vették olyan szigorúan." - nyilatkozta a filmről a rendező.
Mindennel együtt érdekes film a Tabu, nem egy szokványos, hétköznapi celluloid-termék, a hősei egy távoli és letűnt világ képviselői, a párbeszédei szokatlanok, de talán éppen ezért egy olyan sajátos hangulata van, ami még a film vége után is elkíséri a nézőt.
-junior-
| Budapest Film |
