Pókember

A világon szinte minden létező dolognak megvannak a rajongói körei, klubjai (vegyük csak például a svájci-bicskások világszövetségét), és gyakorlatilag semmi okunk kételkedni benne, hogy a Pókember tényleg nagy dolog. Egy borzasztó primitív és egyszersmind borzasztó sikeres történet, amit borzasztó sok ember vásárolt meg valamilyen formában, így minden okunk megvolt, hogy a lehető legrosszabbat tételezzük fel az új Pókember filmről.

Lelki szemeinkkel szinte láttuk, hogy olyan lesz, mint egy Batman-film, és ennek megfelelően, amikor nagyritkán a közelgő Pókemberre terelődött a szó, csak úgy beszéltünk róla, mint ahogy Batman-filmekről szokás. A Batman-filmek a létező legrosszabb filmek, noha, természetesen tisztában vagyunk vele, hogy minden filmnek vannak rajongói, szóval tőlük komolyan elnézést kérünk, amiért úgy látjuk, hogy már maga a gondolat is fájdalmat képes okozni, hogy "jön még egy Batman".

Ezzel szemben a film meglepően normálisan kezdődik. Egy gimis srác, Peter Parker (Tobey Maguire) elkezdi elmesélni nekünk a történetét, és közli, hogy szokványos történetről van szó, mert hogy egy lányról szól, vele indult az egész. Ez bizony nem egy rossz ómen. Adva van tehát egy szerény, kedves jófiú, aki szemüveges, és (a 60-as évek hierarchiájának megfelelően) emiatt visszahúzódó, és közben teljesen szerelmes a szomszéd lányba, Mary Jane-be, aki persze inkább helyi nagymenőkkel jár, és őt észre sem veszi.

A producerek gyakran mondják, hogy "Mit tudom én, lepj meg!", és bizony nincs is jobb dolog, mint kellemesen meglepődni, és ha már itt tartunk, a produceri tápláléklánc csúcsán, ne feledjük, az amerikai típusú filmiparban a néző áll, őt kell meglepni, vagyis minket, Claude Bukowsky-t. Lényeg, hogy ez a film pontosan ezt csinálja, és éppen a legjobb, legpozitívabb formában - meglep minket.

Meglep minket először is azzal, hogy normálisan kezdődik, nem úgy, mint egy zagyva Batman, vagy Maszk, vagy Dick Tracy. Ekkor persze még aggódunk, hogy ez biztos csak az előjáték, mielőtt elszabadulna a pokol, mielőtt az emberek átmennek műanyagba, az irodák 100% stúdióba, a történet pedig egy darab elnyújtott mozzanatba, pl. New York megmentése. Ez a szörnyűség szerencsére nem következik be, helyette a legkellemesebb dolgok egyikét kapjuk (persze, csak a vizes-póló verseny után), és ez a jellem-fejlődés. Ahogy kiderül Peter Parkerről, hogy szuper-naturális lény lett belőle, egyből elkezdődik a leckék sorozata, melyek szomorúak és kemények.

Miért ne élne pankrációs meccseken való fellépésből? Miért ne hagyná, hogy valaki kiraboljon egy másik embert? Ezekre a kérdésekre olyan oktató jellegű válaszokat kapunk, melyek igazán meggyőzőek, csak tragikusak, szembesítenek az élet keménységével. Amikor ugyanis hősünk nagybátyja meghal, érezzük, hogy ez nem az a film, ez nem az a történet, amelyikben ez a bácsi visszahozható az élők sorába, és hogy ami most történt, az teljességgel drámai, és ez mint valami nagyon hideg zuhany ér minket. Vagyis vegyük észre, hogy ez a film pontosan a realitás-érzékünket fejleszti, pontosan az élethez szükséges információkat küldi felénk (és a fiatalabb korosztályok felé), szemben azzal, amit a képregény-filmek általában tesznek, vagyis hogy eltorzítják, összezavarják a valóságérzetünket.

Noha a végkifejlet tulajdonképpen Batman-es (a főpozitív és a főnegatív összecsap a főtéren), az egész film mégis alapvetően jó élményt ad ki. Ez nagyrészt, illetve elsősorban annak köszönhető, hogy a film átélhető. Ez kicsi mondat, de annál komolyabb a jelentése, hiszen erről szólnak a filmek, az átélhetőségükről. A film nyilván azért ilyen, mert egészen jól van megrendezve, de nyilván ugyanígy azért is, mert a történet jól van megírva. Adva van egy főgonosz, a "Zöld Manó" (Willem Dafoe), de ő nem csak úgy gonoszkodik, hanem gonosszá válik, mégpedig egészen normális, érthető, jól követhető útvonalon, amely ott indul, hogy kirúgják a cégétől, amit ő alapított.

A Zöld Manó (Mr. Osborn) fia, Harry (James Franco) remek színészválasztás, hasonlít az apjára, eredetileg jó fiú, és gyakorlatilag a szemünk láttára alakul át gonosszá. Ha idén a Csillagok Háborújában (ugye, tényleg milyen fura, ha nem Star Wars-nak hívják?) Hayden Christensen helyett ő játszotta volna az ifjú Darth Vadert, milliószor jobb lett volna a film. Lényeg, hogy a film "sötét oldala" is rendesen van felépítve, ami ugyanahhoz a film utáni érzéshez járul hozzá, hogy "egész kellemes volt".

Kirsten Dunst, akit mi, leszámítva a gyerekszerepeit, végül a Hajrá Csajok c. eléggé rossz filmben kedvelhettünk meg, szintúgy remek választás volt. A műanyag-szépségű baba helyett egy szerény, hétköznapi, de aranyos lányt kaptunk személyében, ami megintcsak nem egy negatív motívum.

Összességében a film kellemes meglepetés, mert ahelyett, hogy olyan lenne, mint a Batman, egy teljesen normis film alakját ölti. Persze nem állítjuk, hogy mindenkinek bejön (nem is ez a cél), de akinek kedve van hozzá, hogy megnézze, valószínűleg nem fog csalódni. A magunk részéről direkt díjazzuk benne, hogy nem kelti egy elhanyagolt alkotás, illetve termék érzetét, és hogy valaki anélkül is nyugodtan élvezheti, hogy a képregényhez a leghalványabb köze lenne.