Az Időgép
The Time Machine 2002.
Gyakran megmosolyogtatja az ember a barátait azzal, hogy a Vissza A Jövőbe mellett a legjobb időutazós film az Időzsaru, hiszen az Időzsaru egy Van Damme-film, és azt hiszik, ez valami vicc akar lenni, pedig tényleg nagyon jó, és így, amikor azt mondjuk, az Időgép pont úgy kezdődik, mint az Időzsaru, a lehető legjobbat értjük ezen.
Jól kezdődik, és még jobban folytatódik, annyira jól, hogy máris komoly jelentkezőként kell kezelni a legjobb időutazásos filmek kategóriájában. Az első időutazás után ugyanis a történet a szokásostól eltérő fordulatot vesz, itt most nem a tér-idő kontinuummal vannak elfoglalva, hanem a sorsszerűséggel, azzal, hogy a múlt valamilyen érthetetlen okból kifolyólag többé nem változtatható meg, ördög tudja miért nem. A fiatal professzor, Alexandrer Hartdegen (Guy Pearce) ennek a rejtélynek ered a nyomába, keresztül az időkön, meg minden. Ha már itt tartunk, ere a filmre pont ez a jellemző, az utazás, de nem mint céltudatos odaruccanás egy helyre, egy időben, hanem tényleges, valóságos utazást kapunk az idő szövetében, azon belül is a távoli jövőben. Guy Pearce megérdemelte ezt a szerepet a Memento után, amelyben ugyancsak egy az idő szövetében eltévedt figurát alakított.
Az Időgép egy furcsa film, H.G. Wells fantasztikus író regénye nyomán. Herber George Wells a való életben is időutazó volt, 1866-ban született, és (Thomas Mann-hoz hasonlóan) jól átutazta
magát a következő századba. 1946-ban halt meg, így nagyon sok mindent látott, egyebek közt két világháborút. Nem, hogy látta a 19. századot, de rendesen benne is élt, és nem, hogy már látta a 20. századot is, hanem jócskán rész vett benne, és mi csak megpróbálhatjuk elképzelni, micsoda élményt, micsoda megtett utat jelent ez. Ezt figyelembe véve szinte világossá válik, hogyan jutott eszébe ezt a történetet megírni.
A film eléggé látványos, szinte ámulunk, hogy mindössze 80 millióból megúszták, amely összeg végül mégis soknak bizonyult, mert az amerikai mozikban nem tudta behozni. Látványos, érdekes, hogy is ne lenne az, hiszen főhősünk 800 000 évet utazik előre az időben, hogy végül összejöjjön Samantha Mumba nevű énekes csajjal, aki David Bowie egyik számát dolgozta fel Body 2 Body címen, és hozzá saját (elemi) szöveget írt arról, hogy mennyire nem bírja fékezni magát, illetve a hormonjait. A szám egyébként elég jó lett, és a film alapján úgy tűnik, Samantha Mumba színésznőnek sem rossz, már ami ebből az
alakításából kiderül, hiszen vegyük észre, egy sima egzotikus szépséget kellett csak alakítania, amire jóformán minden nő képes. A film hatalmas időutazás, de ezzel együtt eléggé megterheli a nézőt is, akinek olyan érzése lesz, mintha egy 2-3 órás filmet nézett volna végig, pedig csak 90 perc.
Olyan ez a film, mintha a planetáriumban ülne az ember. Tök érdekes, szép, meg, minden, csak valahogy üres. Egy idő után megmozdul az emberben valami, és türelmetlenné válik, és azt kérdi magától, mit csinálok én itt most? A film után, visszatekintve, az egész 800 000 éves utazás kicsit viccnek tűnik, mert végül is nem igazán utazta végig, csak pár állomást érintett, és így tök mindegy, hogy 800 000, vagy csak 150 évről van szó. Nem rossz nézni ezt az filmet, csak utólag tűnik unalmasnak. A látvány viszi el, mint a Gyűrűk Urát, de ezúttal csak a planetáriumig. A 200 Éves Ember például nem volt egy nagy dobás, mégis jobb film, mint ez.
-zé-
2002-07-31
