Szívtiprók

Jennifer Love Hewitt a Tavaly Nyáron széria főszereplőjeként nagyon szimpatikus volt, Neve Campbell és Sarah Michelle Gellar mellett. Aztán elkezdett soványodni, meg a tini-horrorokra is kezdtünk kicsit másképp tekinteni, és amikor legutóbb a Szmokingerben megjelent, már csak önmaga árnyékaként tiszteltük. Ekkor jött a fordulat, az Audrey Hepburn életéről szóló film az HBO-n, melyben Jennifer Love Hewitt alakította a legendás színésznőt. Nos, kellemes meglepetés volt, rendesen elkápráztatott minket. Ezek után sokkal jobban lehet örülni a Szívtipróknak, és éppenséggel sokkal jobban is tetszett, mint tavalyelőtt, amikor a néhai Kinowelt Hungary már majdnem behozta ezt a filmet, és a filmes sajtónak lehetősége nyílt a megtekintésére.

Sigurney Weaver-nek is szívesen örültünk volna, de az ő szerepe, Love Hewitt anyukájaként már korántsem nevezhető szerencsésnek. Nem azért, anyukának lenni nem szégyen. Volt már Bánfalvy Ágnes is Nastassja Kinski anyukája (a remek kis Amerikai Rapszódiában), pedig kábé egykorúak. Vagy például itt van Kim Basinger, mint Eminem anyukája, kissé szomorú látni, hogy megöregedett, de az öregség, illetve a kor nem szégyen, nem is kellemetlen, leszámítva azt az egyetlenegy szituációt, amikor egy színésznő nem a korának megfelelően viselkedik, és úgy csinál, mintha még mindig az a bombázó lenne, mint pár (esetleg jó pár) éve. Mondanunk sem kell, itt pontosan ez a helyzet.

Az egykori Nyolc mínusz egyedik utas, aki tényleg nem kevés filmben nézett ki jól még azok számára is, akik különösebben nem szimpatizáltak vele, most egy roppant mód kínos szerepet vállalt magára. Hiába mondják, hogy 17, egy húszon éves lány anyukája, közben folyton férfiakat csábít el, mégpedig úgy, hogy szűzen megy a házasságba. Mindenféle szexi csipkés holmikat visel, és Ray Liotta, a maffiózó majd megőrül érte. Eközben mi amiatt izgulunk, hogy "csak ne legyen túl kínos", amikor a kamera szuper-közeli üzemmódban végigsiklik a színésznő testén. Végül is nem az, és így megkönnyebbülünk, de tényleg nem vagyunk hívei annak, hogy egy 53 éves nő szexi bombázóként produkálja magát a vásznon. Na mindegy.

Aztán jön a nászéjszaka, és a szélhámosnő elalszik, hogy a becsületén ne essen egyéb csorba is. Másnap pedig anya és lánya úgy intézik, hogy a friss férjet a friss feleség rajtakapja egy friss csajjal, aki nem más, mint maga a lány. Ekkor jön a válás, és a kárpótlás, jó sok pénz, satöbbi. Hát így éldegélnek.

Mint minden balhé-filmben, itt is eljön az ideje az utolsó, nagy balhénak, a lány ki akar szállni, de nem teheti, mert még nincs elég pénzük. Itt jön be a film második olyan főszereplője, aki imidzsének ez a film nem biztos, hogy használt, Gene Hackman. Ő egy dohánygyár tulajdonos és mint ilyen, nagyon gazdag, és a szélhámos nők utolsó nagy célpontja lesz. Egész nap dohányzik az orra vörös, az arcbőre fakó pergamen, a szagát vásznon keresztül és toleráns ex-dohányosként is nehéz tolerálni. Nem áll neki valami jól ez a szerep, de ő jól áll a szerepnek. És bizony itt már nevet az ember, mert tényleg emlékezetesen durva, amit ez a dohánygyáros művel (nagyon vicces!). Miközben az igazi dohánygyárosok ma már valószínűleg egyetlen gramm cigit sem szívnak el, és a pénzüket is rég átmentették rákkutatásba, igazán vicces ezt a Hackman által megformált karaktert látni. Másészt, ekkor már Weaver is más karaktert alakít, egy drabális orosz nőt, és a fenti szexi-bébi aggályunk is feloldódik.

A film hagyományos vígjáték, ám az átlagosnál sokkal jobban van megírva. A humornak és a történetnek a fűtöttsége viszont roppant ingadozó, de ez nemcsak rosszat jelet, hanem azt is, hogy vannak olyan pillanatok, amikor az embert a humor valósággal mellbe vágja. Ezekben a pillanatokban leginkább Gene Hackman, vagy méginkább Jennifer Love Hewitt szerepel. A lány, aki ki akar szállni, de közben ugyanolyan rafinéria akar lenni, mint az anyja, csak valahogy nem akar neki összejönni. Ez a film legviccesebb vonala. Például bemegy egy bárba, és jól lehordja a srácot, aki megkérdi, hogy mit kér inni, miközben a srác maga a pincér. Ha ez jó poénnak számít, akkor jó, mert jó sok ilyen van még ott, ahonnan ez jött. A srác azonban, akivel összejön (Jason Lee), sajnos borzasztóan sótlanra van megírva, ami az egész romantikus vonalat hazavágja.

Nem emlékezetes, de jó film, csak mégis, valahogy egy olyan helyzet áll elő, mint a Tiszta Románc végén, amikor mindenki lelő majdnem mindenkit. A film jó -, illetve helyenként egészen jó tulajdonságaira is rendre jut valami rossz, valami lapos hogy ellensúlyozza azt, s így végül minden kioltja egymást, és az eredmény kellemes, de közepes és felejthető lesz. Egy-két gramm romantika nem ártott volna.

PS: (2004 márc) immár 3x láttam ezt a filmet, és nem tudok egyetérteni saját magammal, ahogyan a filmet itt, az utolsó bekezdésben összefoglaltam, mert ez a film mindenképp emlékezetes, egy határozottan jó vígjáték!