Félix és Rose

A helyszín egy repülőtér, ahol az események kavarodása folyamatosan egymás felé löki a hőseinket, mi pedig kíváncsian lessük, hogy lesz ebből a két nagyon különböző karakterből a film végére egy pár. Mert az nem kérdés, hogy erre megy ki a játék, erre vonatkozóan nincsenek kétségeink, ami miatt izgulhatunk, az az, hogy hogyan telik el a happyendig tartó idő. Ezúttal szerencsénk van, mert a francia vígjátéki könnyedség remek módon párosul egy normál, romantikus színezetű európai film stílusával, és így szinte kizökkenthetetlenül jól szórakozunk a film alatt.

Főszereplőnőnk Juliette Binoche, a filmben Rose, aki ezúttal meglepően néz ki: sokszínű haja, vastag sminkje, és cicababás ruhái egy elég egyszerű teremtést rajzolnak ki. Szétszórtsága miatt hamar elveszti a mobiltelefonját, és így egyre többször szorul rá egy zárkózott idegen férfi, Félix (Jean Reno) segítségére. Ezzel egy érdekes játék indul a forgatókönyvíró és a néző, illetve Rose és Félix között: a filmnek azt a hatást kell keltenie, hogy spontán futnak mindig egymásba a szereplőink, és életszerű, ahogyan sorsuk lassan összekapcsolódik (akár csak egy éjszakára is), miközben mi ugrásra készen várjuk, mikor válik erőltetetté a történet, mikor buktathatjuk le a hőseinket, hogy ők csak a forgatókönyvnek engedelmeskedve találkoznak folyton, és hihetetlen a sztorijuk.

Hamar el kell árulnunk, hogy Daniéle Thompson, és fia, Christopher Thompson remek munkát végeztek a forgatókönyvvel, Daniéle pedig a rendezéssel, úgyhogy hiába erőlködtünk, nem tudtunk belekötni semmibe, és így nem adódott más dolgunk, mint végigélvezni a filmet.

Pedig az egy-helyszínes filmek elég nagy kockázatot vállalnak magukra, épp az említett erőltetés-veszély miatt, de Daniéle Thompson nemhiába edződött a Házibuli, a Házibuli Folytatódik, vagy a Paparazzi c. vígjáték forgatókönyvein, biztos kézzel vezette a cselekményt, és persze a színészeit is.

Jean Reno-t még sohasem láttuk ilyen romantikus göndör hajjal, és mintha az egész személyisége átalakult volna a film kedvéért. Ledobta magáról az akciófilmes attitűdjét, és bár itt is eléggé szótlan, ahogy szokott, mellette inkább zavart és magába húzódó, ami nagyon jól áll neki. Félix egy olyan francia, aki élete nagyobb részében az USA-ban élt, és ettől sehol sem érzi igazán otthon magát. Párizsban az amerikai precizitást hiányolja, de érezhető, hogy boldogtalan a profizmus országában, annál ő sokkal inkább francia.

Nagyon jó vonala a filmnek, ahogy a főszereplők pontról pontra változnak, természetesen egymás hatására, de úgy, hogy ennek jó darabig ők maguk sincsenek tudatában. Rose, a szeleburdi és kiszolgáltatott lány Félix jelenlétében egy csodás nő lesz, olyan, akinek nemcsak az esze, de a szíve is a helyén van, és aki hálás a frissen érkezett szabadságért.

Binoche annyira tehetséges színésznő, hogy bármilyen filmet képes feldobni a játékával, és mivel eddig főként nem túl vidám művészfilmekben (A Pont-Neuf Szerelmesei, Végzet, Az Angol Beteg, A Sziget Foglya) láttuk, most dupla öröm egy vígjáték főszereplőnőjeként találkozni vele. Természetesen Rose-ként is tökéletes, finoman és árnyaltan játssza el a kozmetikuslányt, úgyhogy a végén örömmel fedezünk fel a karakterében egy vadiúj nőt, aki már eddig is ott vibrált Rose sminkje alatt.

Tulajdonképpen nemcsak egy-helyszínes, de kétszereplős is a film, viszont itt a kis számok csöppet sem sülnek el rosszul. A történet végig feszültséggel és fordulatokkal teli, a szereplők pedig úgy jók, ahogy vannak, filmbeli karakterekként és színészi alakban egyaránt.

A Félix és Rose egyike a mostanában ritka francia romantikus vígjátékoknak, azoknak, amelyek nemcsak jó szórakozást, de stílust, könnyedséget, egyszóval egy pompás estét tartogatnak számunkra.