Collateral - A Halál Záloga

Nem mintha kétségeink lettek volna, de Woody Allen-nek teljes mértékben igaza van, őrültség lekésni egy film elejét. Az időben érkezőket Michael Mann egy olyan filmkezdettel lepi meg, amilyet eddig még nem igazán láthattunk. Amíg a legtöbb film először színes, szétágazó, még csak rövidke koncentrációt igénylő jelenet foszlányokat dob be, ebben a filmben már itt, az elején is sokkal többről van szó. A remek zene és a színes mozaik-képek leple alatt végig ugyanazt látjuk, Max, a taxis (Jamie Foxx) egy hétköznapját követjük, egy művészfilmbe illő részletességgel.

Amit a filmek elején látunk, sohasem véletlen. Ez az a rész, ami a lehető legpontosabban van kiszámítva, belőve, megkomponálva, hiszen az információ-adagolás, a figyelem megszerzése és a történet beindítása mind itt történik. Max taxizásának életközeli bemutatása sem puszta szórakozás, minderre azért van szükség, hogy amikor végül Jada Pinkett-Smith (Will Smith felesége) beül hozzá az autóba, mindent tökéletesen átélhessünk, kezdve ott, hogy a nő nem az első, nem is a második, hanem a századik utasa Max-nak. Ellentétben a hétköznapi filmekkel, itt átélhetjük, milyen érzés ennek a Max-nak találkoznia itt és most ezzel a nővel, és ez felejthetetlen élmény - a számunkra is. Mindössze 17 perces utazásuk után (ami filmben persze csak néhány perc) végül mi magunk is úgy érezzük, ez a nap megvolt, ezután a találkozás után lehetetlen volna másik utassal ugyanazokról a témákról beszélni még egyszer. 17 perc alatt ez a két ember olyan mélységben kedvelte meg egymást, amilyet a filmekben is ritkán látni: az elvileg kemény ügyésznő végül visszasétál a taxihoz, és odaadja neki, a csóringernek a névjegyét. Nincs mese, közel kerültek egymáshoz. Amikor a következő fuvar, egy Vincent nevű fickó (Tom Cruise) beül hozzá, Max kicsit robotpilóta üzemmódba kapcsol, nem is mondja el neki ugyanazokat a dolgokat, mint a nőnek, azt mondja, nincs kedve erről beszélni.

Ez a következő fuvar persze nem más, mint maga a végzet. Tom Cruise egy hidegvérű, profi bérgyilkos, amire Jamie Foxx úgy jön rá, hogy az első hulla éppen az ő várakozó autójára zuhan ki a negyedikről. "Megölte, ugye?" "Nem, dehogyis, nem én voltam - a golyó meg a zuhanás ölte meg." Már itt érdemes megjegyezni, hogy film egyszerre komoly, mély és vicces, bár a vicces szó helyett sokkal találóbb azt mondani, hogy borzasztóan erős a humora. Tom Cruise-nak van egy kis listája, és az estét azzal szándékozik tölteni, hogy mindenkit meglátogat, aki ezen a listán szerepel, és sorra megöli őket.

Michael Mann egy témáról nemcsak úgy, egyszerűen csinál egy filmet, hanem, ha már ott van, hajlamos a témát olyan mélységében összefoglalni, és olyan profin bemutatni, hogy mire vége a filmnek, az egész témát már egy új színben láthassuk. Így működik a művészet. Most is ez a helyzet. Tom Cruise nem csupán egy profi bérgyilkos, hanem "a profi bérgyilkos". Nála profibbat még biztos, hogy nem láthattunk, de ez még mindig nem minden, mert Michael Mann filmje nemcsak bemutatja nekünk "a profi bérgyilkost", de le is játssza a történetét. Nem egy történetet, egy profi bérgyilkosról, hanem "a profi gyilkos" "a történetét". Az elképesztően látványos, izgalmas akciófilm mélyén egy olyan végsőkig letisztult dráma található, amilyennel csak a legjobb színdarabokban találkozhatunk. Egy olyan atomi történetet láthatunk két ember között, pengeéles, csúcs-dramaturgiával kibontva, ami még egy színház sötét színpadán is abszolút megállná a helyét.

Ahogy az első gyilkosság után Tom Cruise visszaül az autóba, egyből "kicsúszik" a száján egy mondat, ami az egész életét összefoglalja. Azt mondja, olvasta a híreket? Látta a tévében? Egy fickó meghalt a metrón, 6 teljes órát zötykölődött az L.A.-i metró vonalain. Az emberek mellé ültek, elmentek mellette, de senki észre sem vette, hogy halott volt. Tom Cruise úgy fogalmaz, "senkinek sem tűnik fel", és ez egy nagyon komoly filozófia.

A "senkinek nem tűnik fel" filozófia az, amin Vincent élete alapul. Ennek jegyében gátlástalanul képes megölni embereket, bárkit, bármikor, bárhol, mert tudja, hogy senki sem látja, senki sem tudja lenyomozni. Senkinek az élete nem jelent számára fejfájást, egyszerűen végzi a dolgát, mint igazi profi. Ha valaki hatékonyan akar gyilkolni, a legjobb, ha minél kevesebbet habozik, és minél gyorsabban hoz döntéseket. Tom Cruise karaktere abszolút így működik, jéghideg fejjel mozog az emberek közt, mint valami teljesen külön dimenzióban. A film egyik legköltőibb jelenete (amilyet tényleg csak a legművészibb filmekben látni), az adott pillanatban tökéletesen megvilágítja, milyen ez az érzés, ez az "úgysem tűnik fel senkinek". Egy baleset után, kicsit kábán, L.A. külvárosában Jamie Foxx kezd magához térni, körülnéz, és farkasok (vagy mik) mászkálnak az utcán. Szemük a felvételi technika miatt világít, és pontosan úgy mászkálnak ott, mint Tom Cruise karaktere az emberek közt, biztos tudatában annak, hogy "senkinek sem tűnik fel". Amíg a legtöbb rendező a filmet csak lebutított ábrázoló nyelvként alkalmazza, Michael Mann ezzel a farkasos jelenettel (is) megmutatja, mi az a film-költészet, mitől lehet művészet egy film.

Jamie Foxx karaktere ennek éppen az ellenkezője, neki nagyon is számítanak a dogok, azon is éveket agyal, hogy felvegyen-e végre egy kölcsönt, amivel a nagy álmát, egy saját limuzin-taxi céget beindíthatna. Jamie Foxx rabja az életének, korlátok közt, tele kompromisszumokkal, lemondásokkal, és az ebből adódó vágyakkal. Ehhez képest, ha Tom Cruise valamit el akar venni, például valaki életét, azt egy másodpercen belül el is veszi.

"Szimpi profi gyilkos"

Klasszikus szituáció, amikor egy hétköznapi ember összekerül egy ilyen profival - az ilyesféle történet borzasztó vicces és izgalmas tud lenni. Amikor a taxi-vállalat főnöke rádión keresztül letolja Max-ot, hogy összetörte az autót, és le fogja vonni a fizetéséből, Tom Cruise kiszedi a kezéből a rádiót, és puszta beszéddel úgy hazavágja a főnököt, mint egy New York-i ügyvéd. Kellemes, és szórakoztató epizód. Mindig jól jöhet egy profi gyilkos ismeretsége, a maga helyén ő is egy szakember, aki végzi a dolgát - gondolhatnánk. Gondolhatnánk azt is, hogy csak rosszfiúkat öl meg, és azt is, hogy a rosszfiúk elintézik a rosszfiúkat, és ez így rendben is van. Tom Cruise még virágot is vesz Jamie Foxx anyjának, abszolút kedvesen elbeszélget vele, mi, nézők pedig tágranyílt szemekkel csodáljuk a szuperhőst, aki rossz dolgokat csinál, de mégis csak jófej, egy ízben például simán megmenti Jamie Foxx életét. Ilyen derűs gondolatok futkároznak a fejünkben, miközben vadul élvezzük a látványos, tartalmas és csont-izgi filmet.

A dolgok azonban mégsem ilyen egyszerűek, mert ez éppenséggel egy Michael Mann-film. Michael Mann mindennek a végére jár, nála nincs olyan, hogy egy gengszter megcsinálja az utolsó nagy balhét, aztán koktélozik Mexikóban, és kész, vége. Őt az is érdekli, mi lesz egy óra, egy hét, vagy egy év múlva, akkor vajon mit fog csinálni az illető bűnöző. Michael Mann nem nyitott a túl nagy problémák szőnyeg alá söprésére, elbagatellizálására. Úgy látszik, a kedves és szimpatikus bérgyilkos-mítosz sem egy olyan dolog, amit a gyomra be tudott volna venni, ehelyett továbbgondolta a történetet, és minden bizonnyal ez az, amiért a Collateral megszületett, ez az a tartalom, amit célba akart juttatni.

Már eddig is gusztustalannak tartottuk, amikor a hazai rendőrök csillogó szemmel arról beszéltek, hogy igazi profi elkövetőkkel állnak szemben, most azonban tovább bővül a látókörünk, és eljutunk odáig, hogy "a profi gyilkos" semmilyen körülmények közt nem lehet pozitív tartalmú kifejezés. Egy "profi gyilkos" nem olyan, mint egy fehér cápa, amely (állítólag) csak éhes, és nem gyilkos, csak táplálkozik. Egy profi gyilkos olyan, mint egy veszett kutya, amelyik embereket támad meg, ez derül ki a filmből.

A film pszichológiája nagyon profin van felépítve, Tom Cruise karakterét abszolút megkedveljük, csodáljuk, szeretjük, meg minden. A különbség a többi filmhez képest csak annyi, hogy itt nem állunk meg, mert Michael Mann kicsikét továbbgondolta a történetet. Van például egy nyomozó, aki hovatovább rájön, hogy már találkozott egy ilyen, a Max-éhoz hasonló esettel. Akkor is egy taxisofőr, aki addig évtizedeken keresztül normális volt, az egyik este egy csomó ember lemészárolt, majd végül magával is végzett. A nyomozó rájön, hogy Jamie Foxx karaktere sem az, akinek látszik, hiába intézi úgy Tom Cruise, hogy minden nyom ellene szóljon, miközben ő névtelen és láthatatlan marad. E nyomozó eme felismerése roppant fontos adalék lesz a film vége felé, illetve hazafelé, vagy laza beszélgetős sörözések közben, amikor állást kell foglalnunk majd.

A film során kristálytiszta kép alakul ki bennünk arról, hogyan működik egy "profi gyilkos". A legfontosabb dolog a végtelen gyors helyzetfelismerés, a gyors döntés és kivitelezés. Az áldozatok a gyilkossal szemben ezen a téren mindig hátrányban vannak, Jamie Foxx is majdnem csatlakozik a sorhoz, és hagyja magát elkábítani olyan gondolatokkal, hogy "csak a munkáját végzi". Végül azonban mégsem dől be Tom Cruise-nak, mert egyszerűen nem tartja elfogadhatónak, hogy valaki megöl egy embert.

Tom Cruise persze feladta neki a leckét, mert egy jazz-zenész bácsinak felajánlotta, hogy ha megmondja a helyes választ egy jazz-el kapcsolatos kérdésére, mégsem öli meg. A bácsi látszólag helytelen választ adott, de ha úgy vesszük, nem is volt módja végigmondani. Jamie Foxx-nak el kell döntenie, vajon a bácsi tényleg helytelen választ adott volna, ha végigmondhatja? Vajon Tom Cruise tényleg megtartja a szavát, és futni hagyja, ha a bácsi, betartva a Cruise által diktált szabályt, helyes választ ad a kérdésre? Vajon mennyire bízhat meg Max valakiben, aki megöli a zenészt, akinek a zenéjét egész este hallgatta? El kell döntenie, menyire bízhat egy olyan profi gyilkosban, aki azt mondja neki, hogy miután végzett a melóval, őt nem fogja megölni, sőt még pénzt is ad neki a fuvarért. El kell döntenie, egészen pontosan mit várhat ettől az embertől, akivel menetközben ha nem is a legmélyebb barátságba, de legalább is kellemes ismeretségbe került. Ezt a döntést kell meghoznia, és éppen ez az, amire ő, a tipikus áldozat végképp nincs kiképezve. És ettől borzasztóan izgalmas a film.

Még szinte mi vagyunk azok, akik le akarnánk beszélni, hogy "ne tedd, de dühítsd fel ezt a csávót, hagyd csak, hadd végezze a munkáját". De Jamie Foxx karaktere más fából van faragva, ahogyan az egész film is. Ő olyan, mint Mel Gibson a Váltságdíjban, vagy Russell Crowe a Bennfentesben, a félelem nyomása alatt nem tehetetlenségbe süpped, hanem kijózanodik, és hideg fejjel felveszi a harcot az ellen, ami fenyegeti.

A film nemcsak nagyon izgalmas, nemcsak elképesztően új, nagyerejű alkotás, de mindent felülmúló módon tartalmas is. Ezenfelül az sem mellékes, hogy (nagyon úgy tűnik) digitális adathordozóra forgatták, ami a látványban is egy forradalmi teljesítmény elérését tette lehetővé. A HEAT c. remek filmben Robert De Niro-t és a lányt még odafényképezték Los Angeles fényei elé, itt azonban a digitális technika révén, már élőben is láthatunk ilyesmit.

A technika önmagában persze nem jelent semmit, de csak ennek révén jöhetett létre a film legfantasztikusabb felvétele. Tom Cruise egy elsötétített irodaház egyik emeletén keresi áldozatát a sötétben. Mögötte, az üvegfalak mögött Michael Mann kedvence: Los Angeles fényei. A kamera hirtelen fókuszt vált, és Tom Cruise arca csak egy homályos és sötét, félig átlátszó folt. Utána hirtelen ráközelítünk Tom Cruise arcára, de már tudjuk, hogy ez az ember mint olyan nem létezik (mint ahogy a szimpatikus profi gyilkos kategória sem létezik), mert ez "csak" egy sötét erő. A film pedig lenyűgözően jó.