keresés



  home   | szocio |  hírek   |  filmekről   |  kult   |  urban/enviro   | 

  fehér
tartalom
Tamara
Collateral - A Hall Zloga
Szemtl Szemben
Dealer
Dealer
Dealer
A Temetetlen halott
Az Apokalipszis Angyalai - Bbor Folyk 2.
Sequels - Film-klnok tmadsa
Perlasca
Feketk Fehren
Norman Jewison: Az tlet
Stepfordi Felesgek
lmodozk
Mr Megint Brgyilkos a Szomszdom
Neveletlen Hercegn 2. - Eljegyzs a Palotban
A Tzben Edzett Frfi




  2004-10-25

Dealer
 Dealer 2004.

A halál belülről

Az idei Szemle (általunk) legtöbbre értékelt filmjét tisztelhetjük a Dealerben, és most, hogy a mozikba kerül, valóságos ünnepként üdvözöljük a megjelenését. Tartalmát közben 160 percről 137 percre sűrítették, ami reményeink szerint még több nézőhöz juttatja majd el ezt az nagyon lassú és nagyon izgalmas filmet.



A film egy totálisan lelassult, szinte vízalatti világban játszódik, a melankólia pedig patakokban folyik. Technikailag egy dealer jövés-menését látjuk, amint egyik helyszínről, vagy méginkább: egyik életből, egyik kuncsaftjának az életéből a másikéba csúszik át. A film megfoghatatlan módon izgalmas, hiszen ne feledjük, jelenetenként csak néhány mondat hagyja el a szereplők száját, vágások nincsenek, s a jelenetek hossza fejenként több perc. Abszolút adja magát a kíváncsi kérdés, hogy vajon hogy csinálja, vajon mitől lesz végtelen lassúsága ellenére különösen izgalmas a film?

A válasz természetesen nyilvánvaló: azért izgalmas, mert átélhető. Átélhetőségen nem azt kell érteni, hogy van egy 15 éves lányokról szóló film, és mivel mi magunk is 15 éves lányok vagyunk, át tudjuk érezni, milyen lehet iskola után fagyizni, vagy lemenni a koripályára, vagy bármi. Az átélhetőség egy ennél sokkal szofisztikáltabb jelenség. Az van, hogy a film nem a vásznon játszódik le, hanem a nézőben, és az, amit a vásznon látunk, nem más, mint egy szinkronjel, amely a bennünk játszódó folyamatot vezérli. Mint egy kis motor, amelynek a fogaskereke a bennünk lévő fogaskerekekhez illeszkedik, és ezen keresztül viszi bennünk előre a történetet. Az amerikai producerek sokkal inkább hajlamosak úgy tekinteni a filmeket, hogy azok egy történetet mondanak el, mint mondjuk az európai rendezők. Pedig abszolút nekik van igazuk, az amerikai producereknek, azzal a kis kiegészítéssel, hogy a történet nem egyenlő valamely epikus cselekmény megjelenítésével, hogy mondjuk "felébredt a csávó, felöltözött, és elment dolgozni", nem, a történetnek ez csak az egyik dimenziója, a történet az az a folyamat, amit a film az emberben lejátszik.

A Dealerben pont nem az a poén, hogy "lassú", hanem az, hogy a folyamat, a történet áramlása közben roppant intenzív. Ez olyan dolog, mint hogy egy Shaolin pap bizonyára a kisujjával eltol egy akkora autót, amihez mi autómentőt hívnánk. Van például egy jelenet, amelyben a Dealer egyik régi haverját látogatja meg, "munkaügyben", tehát dealer-i minőségében. A filmnek isteni jó stylistja, art directora, látványtervezője van, mert a srác szobájának berendezése egy külön film. A srác már magába roskadt, az anyja kivezette a szobából, át a másik helységbe, ahol a többiek, részben emberek, részben szellemek tartózkodtak, de a jelenetnek még mindig nincs vége. A kamera, a szokásos, lassú, lebegő mozgásával még egyszer végigmegy a szobában látható tárgyakon, és mi, nézők pedig el vagyunk képedve, hogy noha a szereplő már kisétált a képből, a történet, a jelenet ugyanúgy megy tovább.

A film tehát nem attól jó, hogy érdekes, különös vagy lassú, hanem attól, hogy lassúsága ellenére a cselekmény egyetlen pillanatra sem ül le, szakad meg, vagy ilyesmi. Hagyományos filmekben, ha leül a cselekmény, vagy ne adj isten megszakad, egyetlen másodpercig zavar csak minket, mert mire a film a mozikba kerül, a vágók és a producerek úgyis kitalálnak valamit, hogy ezen a holtponton átsegítsék a filmet. Beraknak valami dögös zenét, egy jó csaj csodás testét, vagy valami durva erőszakot tartalmazó jelenetet, és a néző máris vissza van szerezve. De amit szabad az ökröknek, nem szabad Jupiternek, hiszen ha egy ilyen lassú film elveszítené a szinkront a nézőivel, akkor mindennek vége lenne. A film az elején elnyeri a bizalmunkat, és közben folyamatosan jól tart minket, de ha elveszítené a fonalat, alaposan berágnánk, már csak úgy belül, ösztönösen is, és akkor nem volna visszaút. Ez olyan, mintha valaki arra vállalkozna, hogy play-back nélkül adja elő a saját számát. Nagyon örülnénk, hogy nem olyan gagyi, mint amit tévében látunk, de ha szám közben mégis meggondolná magát, hogy "hadd kapcsoljam be mégis inkább azt a fránya play-back-et", már nem volna kedvünk tovább hallgatni. A Dealer tehát sokkal többet vállal, mint a normál filmek, cserébe azonban sokkal többet is kell teljesítenie, és Fliegauf Benedek pont ezért volt remek rendezője a filmnek, mert végig érezhetően nagyon komolyan odafigyelt a belső műszerére a tekintetben, hogy a film folyamata éppen áramlik-e, vagy leáll. Ennek eredményeképpen soha nem is állt le ez a folyam.



Fliegauffal kapcsolatban szokták emlegetni Tarr Béla filmjeit, Fliegauf maga is fel néz Tarr Bélára, aki ugye a hosszú, lassú snittekkel operáló filmezés nagymestere. Látszólag persze Fliegauf simán hasonlítható Tarr Bélához (lassú, lassú, hosszú, hosszú), ám van egy drasztikus különbség, és ez az, hogy Tarr Béla nagy ívben nem törődik a filmáramlás folyamatával, és bármikor hajlamos kilépni belőle. Ott van például a Werckmeister Harmóniák c. filmje, amelyben emberek jönnek (ez a kép). Aztán csak jönnek, csak jönnek, csak jönnek, mi pedig arra gyanakszunk, hogy vagy a gépész halt meg, vagy a filmnek lett vége, és ez már egy party, ahol nonstop, loop-olva ontják a képeket. Tarr Béla mindezt a kezdetek óta műveli, már a Kárhozat c. filmjében is volt egy ilyen "jelenet". Ott, az amúgy lassú és igazán melankolikus filmet egy bánya-csillék himbálózását mutató snitt vágta tönkre. A művészet lényege az, hogy az alkotó észrevegye, ha az alkotása elkészült, nos, a filmre, különös tekintettel a vágásra ez abszolút igaz. Ha egy picivel is tovább engedik az adott snittet, a folyamat megtörhet, és kész, vége, annyi, mint például Tarr Béla csilléinél, amit egyébként Bódy Gábor Nárcisz És Psyché c. filmjéből irigyelhetett meg, amely filmben persze nem voltak ilyen problémák.

Ha már Bódy Gábornál tartunk, a Dealer stílusa sokkal inkább hasonlít Bódy Gábor Kutya Éji Dalához, amelyben ezt a lebegő, lassan fürkésző, pásztázó kameraviselkedést Bódy és operatőrnője kifejlesztették. Van egy zseniális jelenet, amelyben az álpap tolószékes barátját tologatja, a lejtős úton, itt a kamera Bódy Gábor Kozmikus Szem c. tanulmány formájában is megjelent vizuális koncepciójának megfelelően mozgott. Időnként a kamera olyan mértékű kilengést produkált, hogy a szereplők már nem is voltak benne a képben. Eszméletlen jó volt, és a zene hozzá szinte egy-az-egyben az volt, egy morajló mély hang, amit most Fliegauf filmjében végig élvezhettünk.

Egyébként (ha már itt tartunk), Tarr Béla maga is feltűnik a Kutya Éji dalában, mint egy filmrendező, szóval némiképp egy cameo-megjelenésről van szó: egy álomszerű jelenetben egy nő kiborít egy tekercs filmet, ami elgurul, ő meg segít neki összeszedni. Tarr Béla most ott tanít, ahol régen Bódy Gábor is tanított, a (nyugat-) berlini filmfőiskolán, és valamely filmszakmai felmérés szerint a világ 14. legjobb filmrendezője, amit minden bizonnyal a 7 órás (igen, hét) Sátántangóval érdemelt ki, még akkor is, ha eredetileg egy normál hosszúságú filmet akart készíteni az azonos című regényből.

De visszatérve Fliegauf-hoz, mégis elmondhatjuk, hogy van köze Tarr Bélához, mert a Dealerben mintha a Kárhozat hiper-melankóliáját látnánk újraéledni, ezúttal azonban anélkül, hogy a film folyamata a medréből kilépve időnként átmenne valami repetitív struktúrába, amivel persze semmi bajunk, ha egy Cinetrip-vetítésen látjuk, és nem a moziban.

A film fenemód hipnotikus, utána még napokig képes az ember olyan tompán bámulni ki a fejéből, mintha még mindig a film képeit látná. Az összes magyar film közül egyébként leginkább a Szindbád című filmre hasonlít, amelyben, ugye, egy kiégett férfi vándorol élete helyszínei között, olyan mértékű melankóliától sújtva, hogy az még a vásznon keresztül is a bőrünk alá szivárog. A Dealer titka is pont ez, ez a kiégett vándorlás egy lepusztult élet helyszínei, állomásai között.

Ha valami hibáját akarnánk találni a filmek, az éppen az lenne, hogy a Dealer nem is egy dealerről szól. Bármilyen meglepő is ez a gondolat, fura módon mégis van benne valami. A Dealer, illetve a főszereplő foglalkozása gyakorlatilag bármi lehetne. Lehetne politikus, multicég helyi vezetője, sportoló, bérgyilkos, biztosítási ügynök, kereskedő, popzenész, kocsmáros, bármi, illetve bárki, még csak az sem szükséges, hogy házhoz menjen. Egyszerűen adva van egy férfi, akit valami sokk ért, és emiatt kizökkent, és így, sebzetten, kizökkenve látogatja végig életének a pilléreit képező állmásokat - embereket. Bárki lehet a főszereplő, a lényeg csak a kizökkenés, ami olyan, mint amikor Tom Hanks mellett felrobban egy bomba a Ryan Közlegényben, először nem hall semmit, azt sem tudja, hol van, kábán bolyong, miközben próbál magához térni a kizökkentségből. A mi filmünk "kizökkent férfija" most éppen egy dealer bőrében bolyongja végig a filmet, de amúgy tényleg lehetne bárki.

Akárhogyan is, nagyon jó film, nagy hatással van a nézőre, úgy, mint a legeslegjobb művészfilmek.

-jepe-
2004-10-25
 




oldal: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18