Dealer

A filmidő egyébként annyira fontos, hogy a leendő néző hajlamos élből neheztelni egy olyan filmre, ami nem tudta beszorítani magát még két órába sem. Nálunk is ez volt a fő kényes pont, és annál nagyobb volt az örömünk, amikor a filmnézés közben rájöttünk, hogy ez a film rendesen bánik az idővel (a saját, illetve a nézők idejével), nem szórakozik velünk, nem a hosszúságával akar kitűnni a többi filmtársai közül, hanem egyszerűen ennyi időre van szüksége a történetéhez. Ez van, és ezt mi a magunk részéről örömmel toleráltuk.

A másik érzékeny pontként még felmerülhet a film fekete-fehér "színvilága", ami így, a hosszú filmidővel találkozva egy majdnem tipikus "lassú művészfilm" formáját öltheti. Bárhogyanis, ezek a fenntartások nem sokáig időzhetnek a nézők fejében, mert ahogy elkezdődik a film, néhány perc elteltével már jócskán magába szippant minket. Pedig a cselekmény szintjén nem történik olyan sok lehengerlő esemény, más szinten viszont annál inkább.

Egy ébredéssel indítunk, ami már önmagában is jó ötlet, mert a kétféle indítás (a napé és a filmé) harmonikusan összekapcsolódik a fejünkben, és ez jól hat. Egy srác (Keresztes Felícián) fekszik egy matracfélén, körülötte olyan dolgok, amik általánosak egy fiatal háztartásban, pizzamaradék, kávényomok, cigi, szétszórt ruhák, egyebek. Hősünk, vagyis sokkal inkább főszereplőnk a film végéig nem kap nevet, és ez egy különleges effekt, így utólag visszagondolva. Szóval ébredés, telefoncsörgésre, és utána indulás.

A film egy kábítószer-nepper egy napját "meséli el", egy olyan napot, ami látszólag rutinszerűen kezdődik és zajlik, de amelyik nap elteltével már semmi sem olyan, mint azelőtt volt. Hívhatnánk állomásoknak is azokat az "ügyfeleket", akikhez kiszáll a dílerünk, mert ezeken a pontokon mindig elidőzünk kicsit, éppen annyira, amennyire súlyos, vagy fontos a "vásárló" főszereplőnk számára, vagyis amennyire hat az ő sorsára.

Az első állomás, ahova biciklis-kapucnis-farmeros dílerünk kiszáll, egy vallási vezető. Nem megyünk bele, hogy miféle vallás, vagy szekta vezetője fekszik betegen egy ágyon, körülötte feketébe öltözött lányokkal, a lényeg, hogy a vezető rosszul van, kokain-elvonás miatt, és most új adagra van szüksége, hogy valamennyire helyrejöjjön. A díler a legnagyobb nyugalommal hallgatja végig az orvost, és ugyanolyan nagy nyugalommal teszi a dolgát. Ez a stílus végig megmarad a film alatt, de ahogy bonyolódik a történet, és ahogy egyre többet tudunk meg dílerünk "hátteréről", úgy kap folyton új jelentést ez az elsőre pusztán "cool"-nak tűnő stílus.

A második állomást már a film legelején felvezette egy-két röpke kép, ehhez térünk vissza, ami konkrétan egy kórházi ágy, benne egy tetőtől-talpig gézbe bugyolált férfi, akinek szinte egy porcikája sem látszik ki a gyolcs alól. Itt egy eléggé megrendítő történetet hallunk a bekötözött férfitől, és itt már megnyilvánul a dílerünk is, bár ezt a jelenetet úgysem lehetne leírni. És éppen ez az, ami miatt már az első húsz perc után elkezd kattogni az agyunkban a "tehetség" szó. Filmkészítési adottság, ami miatt Fliegauf egy olyan sajátos világot tudott teremteni, és később kézben tartani, amilyet még nem láttunk mástól (a bevallott Tarr Béla és David Lynch, illetve szerintünk még Tarkovszkij-ihletettség ellenére). Egy nagyon újszerű és egyedi világ, ami erősen hat a nézőire, aminek a története és a bemutatási eszközei remekül egymásra hangolódtak, és ami úgy képes kitölteni a filmidőt, hogy lehet, hogy ezalatt effektíve nem sok minden mozdul a vásznon, de közben sokféle érzés aktivizálódik bennünk.

A harmadik állomás (a Barbara /Thurzó Barbara nevű barátot most nem számítva) egy Vanda nevű lány (Szigeti Anikó), illetve az ő kislánya, Bogi. Vanda egy heroinfüggő lány, aki, mint kiderül, régebben együtt járt a dílerrel, és a fotók szerint eléggé boldogak voltak egymással. Vanda imádja a kislányát, akit a drog miatt el akarnak venni tőle, úgyhogy ez sem lesz egy vidám "kiszállás". Vanda monológja néhány mondatban képet ad számunkra egy ilyen helyzet kilátástalanságáról és borzasztó reménytelenségéről, miközben az egész jelenetet áthatja az erős anyai szeretet és a vágy egy szép életre. Tényleg felkavaró ez a jelenet, és ehhez jócskán hozzájárul a Vandát játsszó Szigeti Anikó profi-közvetlen játékstílusa. (Mivel a színésznő régi jó barátunk, a további dicséret elfogultságnak tűnhetne, mindenesetre tény, hogy ezt a szerepet senki más nem tudta volna ilyen ráhangoltsággal eljátszani). Ez az állomás már csak azért is lesz hangsúlyos, mert Vanda betépett állapotban felveti, hogy lehet, hogy a srác Bogi apja. Innentől egy új, finom szál indul el a többi mellett, ez a Bogi-vonal, ami el fogja kísérni a dílert a nap végéig.

Ezek után még három, illetve négy állomásunk lesz, amiből kettő nagyon szomorú, egy félelmetes, egy pedig rosszul sül el, bár ez utóbbit tulajdonképpen az összes "kiszállásra" ugyanúgy elmondhatnánk, tekintve, hogy ez az egész nap tragikus, az egész drog-műfaj végzetes, és a dílerünk élete mintha végig valamiféle sötét burokban zajlana.

A filmben a 160 perchez képest elég kevés párbeszéd zajlik, és erre nagyon hamar ráhangolódunk, úgyhogy éppen ezért más filmekhez képest nagyobb hangsúlyt kap minden egyes megszólalás. Ebben a világban, úgy tűnik, senki sem beszél sokat, bár az is igaz, hogy itt nem is adódik a fecsegés, mivel minden két mondat egy-egy külön személyes drámát képes érzékeltetni. A némaságban főszereplőnk jár elöl, a név nélküli dílerünk, aki "végigdolgozza" a filmet, miközben látjuk őt apa-jelöltként, volt szerelmesként, barátként, fiúként, bátorként és együttérzőként, de mindegyik formájában nagyon szótlannak és hűvösnek. Hívhatnánk tartózkodónak is ezt a mentalitást, csak az azért nem fedné le a díler személyiségét, mert ő aztán nem tartja távol magát semmitől, ami az életével együtt jár, sőt, valamiféle kemény hidegséggel szembenéz mindennel, és ő is meglepődik, ha valami szépséget vagy kedvességet képes felfedezni benne. Ezt a jóság-vonalat egyértelműen Bogi, a díler kislánya (mert az övé, ezt megtudjuk, amint látjuk, hogy ugyanolyan pozícióban alszik el, mint a srác) képviseli, és ez az egyetlen pont, ami kimozdíthatná a fiú életét a pályájáról, és nem rajtuk, kettőjükön múlik, hogy ez nem sikerül.

Egy komoly film a Dealer, abban az értelemben, hogy valóságos és kemény dolgokról szól, szofisztikált és egyedi stílusban, illetve a szó az eredeti értelemében is, vagyis nem fogunk túl virgonc hangulatban felállni majd a film végén. Tartalmilag is "rendben van" a film, vagyis a drogról mint olyanról egy meglehetősen sötét képet vázol fel, sőt, és valószínűsíthető, hogy ez után a film után egy tini többször is meggondolja, hogy mit és hogyan próbáljon ki. Ami pedig a képet illeti, Szatmári Péter operatőr nemcsak tökéletesen "festette alá" a képek hangulatával a történéseket, hanem a látvány önmaga is oroszlánrészt vállalt a film jelentésének kibontásában.

Mindent egybevéve egy igazi filmélményt tartogat azok számára a Dealer, akik egyrészt nem akadnak le a 160 perces filmidőn, másrészt kellőképp rá tudnak hangolódni egy olyan filmre, amiben az események, történések nem túl direkten zajlanak, és amiben a hallgatás egy bevett kifejezési forma.

Megéri kicsit rákészülni, mert az biztos, hogy nem távozunk üres kézzel a film végén, sőt, utána még napokig motoszkálni fog bennünk Fliegauf világa.