keresés



  home   | szocio |  hírek   |  filmekről   |  kult   |  urban/enviro   | 

  fehér
\"tartalom\"
Tamara
Collateral - A Hall Zloga
Szemtl Szemben
Dealer
Dealer
Dealer
A Temetetlen halott
Az Apokalipszis Angyalai - Bbor Folyk 2.
Sequels - Film-klnok tmadsa
Perlasca
Feketk Fehren
Norman Jewison: Az tlet
Stepfordi Felesgek
lmodozk
Mr Megint Brgyilkos a Szomszdom
Neveletlen Hercegn 2. - Eljegyzs a Palotban
A Tzben Edzett Frfi




  2004-10-25

Dealer
 Dealer 2004.

A Dealer és a heroin

Nagyon szeretjük a Dealer-t, egycsapásra a kedvencünké vált, a szokásosnál is többet gondolkodtunk és írtunk is róla. De, úgy látszik, ez még mindig nem minden, volt ugyanis egy gondolat, amely több nappal a film megtekintése után kezdte el nyomni a lelkünket, nevezetesen, hogy esetleg a drogok és a drog-árusítás kicsit halványrózsaszín ábrázolást nyert a filmben. Ezt elsőre még sikerült elhessegetni, de végül nem hagyta magát, és jól a felszínre tört az alábbi cikk formájában.



Az előző cikkben arra az álláspontra sikerült jutni, hogy a Dealer-ben a dealer nyugodtan végezhetne bármilyen más foglalkozást is, a lényeg "csak" az, hogy ő egy kizökkent férfi, aki élete helyszínei, állomásai közt vándorol, élet és halál közötti látásmóddal, melankóliával a fejében. Ehhez hasonlatos módon heroin-vonal is sokkal inkább hasonlít valami sci-fi történethez, mit magához a heroinhoz.

Csak azt látjuk, hogy az emberek mindenütt boldogtalanok, le vannak pusztulva, a dealer (a kizökkent férfi) pedig jön, és ad nekik anyagot, amitől elkábulnak. Ez így, ha belegondolunk, egy meglehetősen naiv mese, de mi, az európai agyunkkal nyilván tudjuk úgy nézni, mint valami sci-fit, és ezért mégis működik, a film abszolút élvezhető. Mégis, az az érzésünk, hogy ezzel együtt ez a heroin-történet valahogy mégsincs rendben.

Ami távol áll tőlünk, arról könnyű befogadni egy mesét. Gondoljunk az amerikaiakra, akik a Bérgyilkos a Szomszédom-at nem nagyon bírták élvezni, szemben a magyarokkal, akiknél (nálunk) a toplista élén nyitott a film. Vajon mi a különbség a két közönség között? Az amerikaiak számára elképzelni, hogy egy bűnöző, egy sokszoros gyilkos költözik a szomszédukba, eleve nem annyira vicces, mint a mi számunkra - elképzelni, hogy valahol Kanadában ez történik. Csak gondoljunk bele, a móri mészárlás után mi sem vagyunk már nyitottak egy "profi gengszterfilmre", amiben ártatlanokat ölnek meg.

A heroin is egy ilyen dolog, az emberek zöme a tévéből tudja, hogy mi az, a legtöbb filmben pedig még mindig "fűnek" fordítják, fűnek nevezik a heroint, amit minősíteni is nehéz. A drog-ellenes kampányok is borzasztóan ostobák, kedvencünk a lólengő csávó esete, egy fiatal magyar vándor, aki "por" helyett magnéziumot használ, de azt is csak a kezére, mert ő sportol és nem drogozik, mint a rosszarcú ismerősei. Amíg egy droggal kapcsolatban nem veszik figyelembe, hogy addiktív (ettől drog), amíg nem veszik figyelembe, hogy használata vonzerőt, csábítást jelent a fiatalok számára, amíg csak azt akarják sulykolni, hogy "a drog nem jó", addig mindössze ablakon kidobott pénzről és elpuskázott lehetőségről beszélhetünk a drog-ellenes kampányok esetében.

Magyarországon a heroinnal kapcsolatban nagyon-nagyon hiányos a kultúra. A kultúra, mint olyan a túléléshez szükséges információk tára, ígyhát jó volna, ha tárolnánk benne némi információt a heroinról is. Ehhez képest a heroint csak mint a legdrágább és legsúlyosabb drogot lehet ismerni, ami sok esetben, a legtöbb szövegösszefüggésben úgy jön ki, hogy "még jobb, mint a többi", hiszen "ugyanazt tudja, mint a többi drog, csak még durvábban".

A Dealer számára kétségkívül előnyt jelent, hogy a magyar kultúra egy fehér foltján játszódik, hiszen emiatt a legtöbb ember számára nehéz megítélni, amit lát, és ez egy film számára mindig előny, zöld út a közönséghez.

Ha visszagondolunk, a film a drog terjesztést meglehetősen elnézően, szinte pártolóan kezeli. Rögtön az első jelenetben, amikor a dealer anyagot ad el valakinek, egy papot látunk, egy vallási vezetőt, aki heveny kokainfüggő, és az életét most egy adag kokain fogja megmenteni. Az illető pap hasa alaposan megdagadt, a belei eltorlaszolódtak, és ha megkapja a kokain adagját, perceken belül ürülékben fog fetrengeni. Ezt a film persze nem mutatja, de teljes részletességgel elmesélik, hogy ez fog történni. Már itt látszik, hogy ez a film valamilyen okból mintha fel akarná menteni a dealert. Mintha azt mondaná, most menyivel jobb az, hogy valaki vallási vezető és egyben kokainista, annál, hogy valaki nyíltan, őszintén és egyszerűen egy dealer? Számunkra ez egy félrevezető szándékú, mesterséges kérdés, pont olyan, mintha egy gyilkos, aki szétverte egy gyönyörű lány fejét, azzal védekezne, hogy "miért, a Trintignant-lányt is megölte a barátja, az ilyesmi naponta előfordul".

Ha eddig nem lettünk volna meggyőzve, a második dealer-akció végképp meggyőz minket arról, hogy a film a heroin-árulást meseszerűen idealizálva, illetve ha úgy vesszük, pártoló módon ábrázolja. Itt a művészfilmesek kedvenc embertípusa, a "kigyúrt csávó" esetével találkozhatunk. A "kigyúrt csávó" testesíti meg mindazt a rosszat, amit mi, művészfilm-barát emberkék ismerünk. Ők csúnyák, gazdagok, lenyúlják a modelleket, nem szeretik azt, amit mi szeretünk, és így tovább, még akkor is, ha ez a kigyúrtság a '90-es évek közepe óta az összes magára valamit is adó művész sajátja is. Lényeg, hogy a jelenet, a leégett bőrű, halálra ítélt "kigyúrt csávóval" meglehetősen szimbolikus. Megvolt mindene, pénze, kigyúrtsága, és akkor befekszik egy szolárium-gépbe, és leég a bőre, és most arra kéri a dealert, hogy ölje meg egy utolsó belövéssel. Úgy tűnik, arról van szó, hogy "kiterítenek úgy is", minek pedálozol a sok pénzért, sikerért, rendes (kigyúrt) életért, ha a végén mégis egy dealer lesz az egyetlen barátod. Kvázi, minek szokjon le valaki a cigiről, ha bármelyik percben elütheti egy autó a zebrán. Az ilyen gondolatok valahogy sosem szimpatikusak.

Később ott van az egyik legdrámaibb jelenet, amikor egy tinilány teljes katatóniába zuhanva két szót ismételget, "ap, an, ap, an". Miközben orvosra volna szüksége, barátnője kihívja a dealert, hogy segítsen. A dealer nyíltan letolja a lányt, hogy "de hát kérdeztem, hogy tudjátok-e, mi az a gomba, és azt mondtátok, igen, tudjuk". Kvázi, a dealer jó fej, ha rajta múlik, ez a túladagolás nem történik meg, a két 15 éves lány magának csinálta a bajt azzal, hogy nem szakszerűen alkalmazták a gombát. A végén úgy távozik a dealer, hogy ráparancsol a tinilányra, hogy törölje ki a számát a telefonjából, mintha azt mondaná, "amatőrökkel nem kezdek". Nekünk mégis úgy tűnik, a lányok áldozatok, és akitől vették, az abszolút hibáztatható azért, ami történt. Bemegyek a boltba, veszek egy karácsonyfaizzót, hazamegyek, kigyullad, leég a hajam, vajon hibás-e az, aki eladta nekem azt a cuccot? Eközben persze, a film legmegrázóbb része az, amikor a kóma-közeli tinilányhoz közelít a kamera, és meghalljuk, mit is mond egyfolytában, azt mondja: "anyu, apu, anyu, apu". De a drogok nyomán létrejött dráma feletti együttérzés valahogy nem akar összepasszolni azzal, amilyen elnézően a film a dealerkedéssel bánik.

Ezenfelül a film főszereplőjének, a dealernek egyetlen rossz tulajdonsága sincs, egyetlen rossz tettet sem követ el, s tetejébe mindennek, még jó apa, hűséges szerető is, bármelyik lány okkal lehetne szerelmes belé. A rendezői változatban annyira tisztán felmentik a felelőség alól, hogy öröm nézni. Egy fickó azért veri meg, mert nem adott el neki drogot, miközben a fickó nővére meg azért szokta megverni, mert elad az öccsének, szóval "kiterítik úgy is". Ezek szerint akármit csinál, csak mindenki rosszul jár - ami egy eléggé hamis filozófia, mert ennek értelmében ő nem is hibás.

Volt barátnője, Vanda, akinek talán éppen tőle van gyermeke, ugyancsak heroinos. A film legérzékenyebb jelenete, amikor a kislány elalszik, mégpedig pontosan abban a pózban, amiben a dealer aludt a film legelején, így mi megtudjuk, amit a dealer, aki tényleg abszolút szimpatikus, nem tudhat biztosan, azt, hogy a kislány, Bogi, tényleg az övé. Vanda nemcsak pusztán heroinos, de a függőségéért éppen a dealert okolja. Így válik a film kulcskérdésévé, hogy vajon mennyiben felelős a dealer azért, hogy Vanda heroinos lett. A kérdésre pedig maga, a dealer válaszol, aki az egész film alatt szín-józan, illetve, ahogy drogos terminológiával mondják, tiszta. A dealer, aki leállt a heroinról, élvez annyi erkölcsi fölényt Vandával szemben, aki rajta van, hogy neki higgyünk, és ő azt mondja, Vanda, amikor együtt jártak, kilopta a dealer zsebéből az anyagot, és így szokott rá, vagyis nem a dealer szoktatta rá. Ezek szerint a Dealer még itt sem hibás. Mindezt csak azért hoztuk fel, mert tényleg úgy tűnik, a film mindent elkövet, hogy a dealerből pozitív hőst csináljon, vagy legalábbis elegendően elgondolkodtató mértékben felvesse a nézőben, hogy ő is csak ugyanolyan ember, mint a többi, csak kicsit "más", mert más munkát végez.



Számunkra egy dealer sosem lehet pozitív hős, mint ahogy egy sintér, egy hóhér, egy korrupt hivatalnok, de még egy BKV-ellenőr, vagy egy bérgyilkos sem. Azt, hogy a filmben a mi dealerünk ennyire szimpatikus, ennyire jófej, ennyire tiszta és tényleg ennyire szeretnivaló, egy elhibázott jelenségként értékeljük. Talán még ennél is nagyobb hiba, hogy a film direkt igyekszik őt kimosdatni, és másfajta megvilágításba helyezni, mint egyfajta Quasimodo-t, aki rosszul néz ki, de jobb bánásmódot érdemel. Lehet, hogy a jövőben, ha majd egy dealert látunk, illene kedvesebbek lenni vele?

Mindenesetre hiányoljuk az igazi dealer-jeleneteket, és az igazi heroin-jeleneteket is. A művészi szabadság persze mindenek felett való, de jólesett volna látni egy dealert, amint a pénzét számolja, amiért persze ölni tudna, vagy látni, amint éppen vásárol az így szerzett pénzén, vagy csak a sima hétköznapjait éli. Jó lett volna látni egészséges fiatalokat, akikre ő mint prédákra tekint, vagy jó lett volna látni egy jelenetet, amelyben egy fiatal lánynak élete első heroin adagját adja el.

Azt sem láttuk, persze, hogy az összes pénz, amit ő ezen bezsebel, az alvilág és a maffiák hatalmát növeli, de simán le tudunk róla mondani, hiszen tényleg nem valamiféle dokumentumfilmes hűséget kérünk számon a valósággal kapcsolatban. Mindössze annyit szerettük volna megjegyezni, hogy ez a dealer, "a mi dealerünk" egy rózsaszín mesehős, akit a fiatal lányok a film után joggal zárnak a szívükbe, és akire a fiatal srácok a film után okkal tekintenek úgy, hogy "jófej, cool, csak a munkáját végzi", és ez egy komoly film céljaival, akár dokumentumfilm, akár művészfilm, akármilyen műfaj, szerintünk ellentétes kell, hogy legyen.

-jepe-
2004-10-25

 




oldal: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18