Hair
Hair 1979.
Örök idő-trip
Erre a cikkre igaziból egyik olvasónk írása buzdított, aki teljesen konzisztensen kifejtette, mennyire idegen tőle az egész film, és mindaz, amiről szól, illetve mindaz, amit képvisel. Minden mondata pontosan úgy hangzott, mintha Eric Cartman-t hallanánk, azaz a tünetek egyértelműen egy generációs, sőt, még inkább egy kulturális szakadékra utaltak, így gondoltuk, remek alkalom kiállni egy ilyen nagyszerű film mellett.
A Hair egy egészen különleges film, és nem pusztán azért, mert egy musical, ami roppant eredeti módon van megrendezve, és nem is azért, mert a háború, mint olyan ellen fejt ki tudatformáló hatást, hanem mert egy olyan különös fenomenont is sikerült megjelenítenie a vásznon, mint amilyen a szabadság, s ezáltal egy egész kort sikerült saját anyagába 
becsomagolni, és későbbi korok számára hozzáférhetővé tenni. Amíg a musical-ek általában olyan filmek, amelyek dalbetétekkel rendelkeznek, addig a Hair egészen más, sokkal inkább nevezhető operának, amely cselekményéhez a zene szerves módon hozzátartozik. A Hair egy színekből (szcénumokból, jelenetekből, színpadképekből) egymás mögé felfűzött drámai cselekmény. Minden szám egy szín. Minden jelenet egy-egy "szám", amely önmagában is cselekményt tartalmaz, vagy gondolatot. Ha valaki látott már egy kálváriát, ahol egy drámai cselekmény jelenetei külön állomásokat jelentenek, tudja, milyen ez a térbe kiteregetett idő, milyen ez az állomásokra bontott cselekmény. Minden állomásnál kedvünkre időzhetünk, mint egy festmény előtt egy képtárban, s amíg ott vagyunk (az adott szám erejéig), a cselekménynek azon a bizonyos pontján tartózkodunk. Valahogy így épül fel a Hair.
A Hair maga, ami hajat jelent, a háborút ellenző fiatalok hosszú haját jelentette, amely a társadalom bigott rétegei, illetve a társadalmi igazságtalanságok ellen való lázadást jelképezte. Az élet normális menete az volt akkoriban, hogy rendezett külsővel elmenni egyetemre, majd munkát keresni, és beállni dolgozni, beszállni a rendszerbe, akármiről szóljon is az. A rendezett külső a rövid hajat jelentette, és ha valaki nem felelt meg ennek a kritériumnak, ellökte magától a lehetőséget, hogy a társadalomba probléma nélkül illeszkedjen. A film egyik bevezető jelenete egyébként a társadalomba való illeszkedéstől totálisan idegen, meglehetősen vakmerő tettet ábrázol. Néhány hosszú hajú fiatal felolvassa a katonai behívójának a szövegét, amely a törvény erejével kötelezi őket arra, hogy bevonuljanak katonai szolgálatra, majd ezután ünnepélyesen elégetik, kivonva ezzel magukat a törvény hatálya alól. Egy ilyen nyitójelenetnek a jelentőségét felbecsülni is meglehetősen nehéz. Szembenállás az egész társadalommal, mindennel, amit az adott társadalom képvisel. Mindezt miért? Azért, mert nincs bennük elég félelem az engedelmességhez, az együttműködéshez, és ezért kimondják, hogy semmi kedvük elmenni Vietnámba a frontra, és másoknak is ugyanígy azt javasolják, hogy ne menjenek oda.
Ez a gondolat számunkra borzasztóan távoli, szinte elérhetetlen,
hiszen napjainkban a nyugati hadseregek zsoldosokat alkalmaznak, az amerikai katonák heavy metal-t bömböltetnek a tankokban, és baromira élvezik, hogy háborúban vesznek részt, imádják a fegyvereiket, és békeidőben is úgy mászkálnak az utcákon, mintha bevetésen lennének. A háború azonban nem mindig volt ilyen (és az emberek sem). Azok a vicces kis figurák fekete-fehérben, akik régimódi felszerelésben, golyóállómellény nélkül rohangáltak hóban, sárban, fagyban, addig, amíg egy lövedék le nem terítette őket, hogy onnantól egy holt test díszleteként szerepeljenek a némafilmben. Ők olyan emberek voltak, mint Tom Hanks a Ryan Közlegény Megmentésében, tanárok, hivatalnokok, mérnökök, munkások, hétköznapi emberek, akiket vagy behívtak szolgálatra, vagy maguktól jelentkeztek férfias indíttatásból. A háború, a front egyszerűen embertelen szituáció, egy parancsnok úgy dönt, hogy valahol keresztül kell menni, és az illető emberek fogyóeszközként hullanak, mint az építőiparban a fúrófejek, és nem hogy háborút nem nyer senki a haláluk révén, de még talán egy csatát sem.
Őrült, és abszurd szituáció, hogy valakitől elveszik az egyéniségét, a saját ruháját, a saját akaratával való rendelkezést, és onnantól a sok egyforma ruhába bújtatott emberrel együtt kell rohannia a biztos halál és a gyilkolás felé. Ha valaki véletlenül arra ébredne, hogy ilyen helyzetben van, elmondhatná, hogy ez a vég, kiszállni nem tud, mert vagy az "ellenség" lövi le, vagy a saját hadserege, parancs-megtagadásért. Ha valaki kicsit is belegondol, rájön, hogy nem jó dolog ilyen helyzetbe keveredni. Ráadásul miért akarna valaki lelőni valakit, csak azért, mert vietnámi? Ártott az a személy valamit neki? Semmit. Akkor minek lője le, csak azért, mert kis Bush egyik elődje ezt parancsolta neki? Őrültség. Ilyenben jobb nem is részt venni.
Az LSD nevű szert egyébként pont olyan céllal fejlesztették ki, hogy harcra, gyilkolásra képtelenné tegye azokat, akiknek a szervezetébe bejutott. Egy vegyi fegyver akart lenni - a háború ellen. Azért ez eléggé szép utópia. Egy tudatállapot, amely véget vet a mészárlásnak.
A film egy oklahomai srác (Claude) utazásáról szól New York-ba, ahol önkéntesnek készül jelentkezni a Vietnámi háborúba. Claude, a vidéki srác szöges ellentéte a New York-i hippy társaságnak, élükön Berger-rel. Claude keveset beszél,
keveset gondolkodik, egyszerűen csak teszi, amit tennie kell. Berger és társai egy kommunában élnek, nincs pénzük, de ez nem érdekli őket, szabadok, és úgy vélik, nincs okuk szégyenkezni, hiszen szerintük azok a szánalmas alakok, akik a bankokban, meg a hivatalokban dolgoznak. A szabad New York-i srácokat mélységesen felkavarja Claude elszántsága, hogy feltétlenül Vietnámba akar menni, hogy ott aztán jól megvédje a hazáját (és nem arról van szó, hogy vietnáminak képzeli magát).
Számos olyan filmet láthattunk már, amelyben egy nőnek udvarolnak, és az a cél, hogy a nő a kezdeti kemény és rideg állaspontjától eltávolodjon, felengedjen, és végre átadja magát az érzéseinek. Itt most ebben a hagyományosan női szerepben Claude-ot találjuk. Ő az, akit a kis csapat, Bergerrel az élen megpróbál valahogy felmelegíteni, megenyhíteni, hogy nyíljon ki végre, és legyen önmaga, váljon önmagává, akármit jelentsen is ez.
Isteni, lecsiszolt, lényegretörő dramaturgia ez. A srácok a tolerancia és az egyetemes rokonszenv révén nemcsak megkedvelik, nemcsak elfogadják Claude-ot, annak ellenére, hogy az övékkel teljesen ellentétes módon látja a világot, de felelősnek is érzik magukat érte, mint a barátjukért, így adódik az ötlet, hogy legalább szerezzenek neki egy emlékezetes jó napot New Yorkban. Az is az ötlet része, hogy keresztülhágva az összes társadalmi korlátot, összehozzák egy helyi milliomoslánnyal, aki Claude számára a végtelenül távoli, abszolút elérhetetlent jelenti.
Claude-nak számos dolgot kell elfogadnia, amit mint született oklahomai, nem könnyen tud feldolgozni. Először is ott van a meleg-kinézetű srác a csapatban, aki inkább a lányokat szereti, de Mick Jagger-t nem rúgná ki az ágyából. Aztán ott van az a lány, aki nem tudja, hogy most
fekete, vagy fehér gyermeket vár - mindez meredeken ütközik az oklahomai erkölccsel. Végül ott van Berger, a spirituális vezéregyéniség, aki minden társadalmi szabályt felrúg, csak azért, mert szerinte az az életforma, amit a társadalom mindenkire rá akar erőltetni, beteges, üres, ráadásul magában foglal olyan eszeveszett őrültséget is, mint a Vietnámi háború támogatása, mint a bevonulás a hadseregbe. Berger nyitó száma a szodómiáról, fellációról, és az összes taburól eléggé beletrafál a közepébe. Ezt követi egy szám a 16 éves San Francisco-i pszichedelikus szűzről, akit éppen nem talál, és aki menet közben már nyilvánvalóan el is veszítette a szüzességét. Aztán jön egy szám a drogokról, a felsorolás jelleget ugyancsak nem nélkülözve, amit a feketékről szóló jelenet, illetve szám követ. A tudattágítás teljesen szisztematikus. Később pedig az I Got Life- "szám" egy manifesztum, kinyilatkoztatás arról, hogy másképp is lehet látni az életet, meg az ember szerepét a társadalomban. Az egész egy felvilágosító túra, egy körutazás, egy "városnézés" a vidéki srác számára, hogy kinyíljon a szeme, lássa, miről is szól, miféle tiltásokról, mekkora prüdériáról az a társadalom, amely szemérmes megjegyzés közt tízezreket küld a halálba.
Akik csupán mai szemmel nézik, könnyen azt hihetik, hogy a hippik úgy vannak beállítva, mint Tarzan a dzsungelben, aki felette áll a civileknek. Egyébként nem, a Hair-ben (is) a hippik bátrak, mert lemondanak arról, amire mindenkinek fáj a foga, az autóról, a tévéről, a porszívóról, hogy cserébe szabad és emberi életet élhessenek. Pontosan olyanok, mint Bonnie és Clyde, és mellesleg, noha mindenki úgy állítja be őket, mint szerencsétlen lúzereket, még Bonnie-éknál is jóval nagyobb fenyegetést jelentenek egy igazságtalan (despotikus) társadalomra, lásd egyetemi forradalmak.
Ami Milos Forman rendezését illeti, már az elején, Claude hajnali buszra szállós, apjától elbúcsúzó oklahomai jelenetével történelmet írt. Pár perc, jóformán szavak nélkül, és egy egész élet benne van, lepereg előttünk Claude apjának az élete, és Claude élete is egészen eddig a pillanatig. Az Aquarius című számhoz tartozó nyitójelenet, a kamerába sütő nappal, a fekete énekesnővel már bőségesen elegendő mértékben felszabadítja a remekül megírt forgatókönyvet, úgy, hogy Forman innentől akár hátra is dőlhetett volna. De nem tette. Forman pontosan úgy viselkedett, mint a riporter, akit kiküldtek egy kis helyi tudósítás elkészítéséhez, de az események magukkal ragadták. A film minden egyes jelenetén érezni, hogy nem egy izzadságszagú "remake"-je a színpadi verziónak, hanem egy vadiúj dolog születése.
Tény persze, hogy 1979-ben a Hair már egy majdnem 15 éves darab volt, tény, hogy Johnson, Nixon és az egész Vietnámi háború már a múlté volt, a filmben mégsem ezt érezni, minden egyes jelenetéből ugyanaz a levegő árad, ami az 1969-es Woodstock-i fesztiválon volt belélegezhető. Amúgy a film a darabnak meglehetősen kraatív adaptációja, már csak azért is, mert a színdarabbban eredetileg Calude is egy hippie volt, aki végül elment Vietnam-ba, és valljuk be, ennél a filmbéli megoldás nagyságrendekkel jobb.
Forman eredetileg nyilván egyfajta emléket akart állítani ennek a fantasztikus színdarabnak, illetve a Vietnámi háborúnak, és vegyük figyelembe, hogy a Szarvasvadász 1978-ban jött ki, hogy az Apokalipszis Most (1979), Szakasz (1986), vagy a Full Metal Jacket (1987) vagy a Született Július 4-én (1989) filmeket ne is említsük. Az Epe
r és Vér (1969), vagy a Zabriskie Point (1970) időben tényleg a hippie-éra szülöttei, ám szellemükben, jelentőségükben kicsit elmaradnak 10 évvel későbbi testvérükénél. Hogy hogy lehet ez?
Ilyen a tudati fejlődés, úgy látszik, ennyi idő kellett ahhoz, hogy még a hétköznapi amerikaiak is kezelni tudják a gondolatot, hogy Vietnám borzasztó volt, borzasztó nagy hiba, illetve bűn.
Az újságírók persze mindent elkövettek annak idején, hogy ezt leleplezzék, Nixon-t is éppenséggel újságírók buktatták meg (illetve a háttérben Mély Torok). Úgy látszik, ennyi idő kellett ahhoz, hogy ezzel a traumatikus élménnyel kezdeni tudjanak valamit.
Mindenesetre Milos Forman "emlékmű állítása" roppant nagy szelet kavart világszerte. Forman annyira mesterien építette meg ezt a filmet, hogy bárki, aki megnézte, egész egyszerűen egy fura időtripen vehetett (és vehet ma is) részt. Mesterien keverte a (nyárs) polgári elemeket a féktelen, vad és szabad megoldásokkal. Egyrészről ott vannak sasszézó lovak, a lábaikkal dobogó bizottsági tagok (melyekkel Forman a modoros vígjátékok számára iskolát teremtett), másrészt ott vannak az olyan felvételek, amikor a kamerába belesüt a nap, mi pedig visszarepülünk az időben - egész 69-ig, egész Woodstock-ig. A nem zenés jelenetek is mesteriek, ezeket a roppant erősen hullámzó érzelmek jellemzik, amihez a zene momentán hiánya külön drámai hatást ad hozzá. Az egész azonban nem annyira mesterségbeli, szakmai teljesítmény, hanem sokkal inkább egy döntően spirituális tett.
Milos Forman-t felszabadította a zene, a darab, Woodstock és a hippie éra, ő pedig most cserébe felszabadította a darabot, mégpedig egy megkerülhetetlenül klasszikus filmmé. 1980-ban Oscar-ra még csak nem is jelölték a Hair-t, a Golden Globe-on pedig még a legjobb musical/vígjáték kategóriában sem nyert. Mellesleg a legjobb dráma díját is akkor a Kramer Kontra Kramer nyerte meg, szemben az Apokalipszis Most-tal (!). Ennyit ezekről a díjakról, illetve ebből is látszik, hogy bár már 1980-at írtunk, abszolút felszabadító és forradalmi tett volt ezt a filmet létrehozni.
Bár manapság a zene, amit milliók hallgatnak, még ritmusában sem
hasonlít a Hair zenéjére, bár manapság a drogokról tudjuk, hogy a különféle maffiák pénztárcáját gyarapítják, szervezetünkből pedig évtizedekig nem ürülnek ki (itt természetesen nem a hasisra és nem a marihuanara gondolunk), tudjuk, hogy a szex óvszer alkalmazását teszi szükségessé, a Hair minden ízében ugyanúgy nagyszerű, felemelő élmény, mint amilyen 1980-ban volt. A szabadság (amit szemétség "szabadosságnak" titulálni), a mások iránt táplált tolerancia, sőt, egyéb érzelmek, a pozitív, humánus gondolkodás, látásmód sosem mennek ki a divatból, meg ha ki is mennének, annak is egyedül csak az illető divathullám látná kárát. Vannak örök, kultikus, klasszikus dolgok, ilyen a Hair is. Ha valaki az utolsó képsorokat nézi, már a csodálatos hangú énekesnő elég volna az un. katarzishoz, de a képen ott van az a sok-sok ezer fiatal, akik abszolút pozitívan egyetlen állítássá sűrűsödnek, miszerint baromira nem kellene megtámadni más országokat, és úgy általában embereket ölni, mert ez közönséges tömeggyilkosság, és bár az intenzív eszétikai élménnyel vagyunk elfoglalva, közben rájövünk arra is, micsoda fantasztikus erőt képvisel ez a film.-jepe-
2006-08-23
