Ház a Tónál
The Lake House 2006.
Korkülönbség
Sandra Bullock-ot és Keanu Reeves-t újra egy filmben szerepeltetni a 94-es Féktelenül után remek ötlet, tekintve, hogy ők ketten egyszer már csodásan működtek párban a filmvásznon. Pedig az egy akciófilm volt, robbantgatással és Dennis Hopper-rel, vagyis nem volt egy kifejezett romantikus történet, mégis az maradt meg bennünk, ahogy Sandráék a végén egymásra találtak az aszfalton.
Most egy valóban romantikus filmben bukkantak fel ők ketten, amiben kis 
túlzással nincs is más, mint romantika, de ezúttal legalább kellően kiélvezhetjük azt az izgi feszültséget, amit Sandra és Keanu együtt tudnak működtetni. A gondok itt a forgatókönyvnél kezdődnek, és nem is állnak meg a rendezésig. Ez a történet az időutazásos filmek egyik fura változatát adja, itt párhuzamos valóságok vannak időben eltolva (2 évnyi a különbség), vagyis két, egymástól 2 évvel elválasztott világ kerül kapcsolatba egymással. Ez már első hallásra is bonyolultnak tűnik, és a filmnek sem sikerül eléggé leegyszerűsítenie ezt a problémát, azzal együtt, hogy közben sokáig csak egy közös postaládára szorítkozik a főhősök kapcsolattartása.
Tehát látványban egészen egyszerű a kép, amit az időben eltolódott pár levelezéséről, vagyis beszélgetéseikről kapunk (mindig be kell rakniuk a levelet a tóparti h
áz trükkös postaládájába, hogy a másik megkapja), és ez még tovább egyszerűsödik azzal, hogy egy adott ponton egy adott képben hozzák össze őket, levélírás közben (mintha a rendezés már megunta volna, hogy mindig külön veszik fel a két főszereplőt), de gondolatilag egész nagy ugrásokkal kell követnünk az eseményeket. Igaz, hogy az Időzsarut, a klasszikus időutazásos filmet is legalább 2-szer kellett megnéznünk ahhoz, hogy minden csavar leessen nekünk, de ennél a filmnél is sikerült elkalandoznunk a történeti síkokat illetően, vagyis végül nem lett százas a tudásunk Sandra (Kate) és Keanu (Alex) kapcsolatáról.
Valószínűleg a forgatókönyvíró is tisztában volt vele, hogy a 2 szimpi főszereplőnk hangos
levelezése önmagában még nem tölti ki a filmet, úgyhogy beindultak a mellékszálak, amik az érzelmi-tartalmi űrt voltak hivatottak kitölteni. Ilyen Kate iráni doktor-kolléganője, akinek épp most megy orvosira a lánya, és aki hiába iszik egyszer együtt hősnőnkkel, nem válik egy érdekfeszítő szereplővé. Vagy Alex családja, apja és öccse, akik ugyanúgy építészek, mint ő, és akik szintén kiemelt hangsúlyt kapnak egyes jeleneteknél, bár nem mindig értjük, miért. Alex apját Christopher Plummer játssza, aki annyira jó színész, hogy még itt is, ebben a bágyadt-romantikus hangulatú filmben is emlékezetes perceket és jeleneteket tud előhívni. Az öcs-karakter viszont annál furább, először nem tudjuk mire vélni a túlságosan csillogó szemeit, ahogy Reeves-re néz, aztán pedig nem értjük a kamera által nagyon kihangsúlyozott megszólalásait (közelikkel, miegymással), amiknek közben nincs is igazi jelentőségük.
Egyébként az egész filmre
ez a fajta tapogatózó-botladozó stílus a jellemző, az az erős igyekezet, ami romantikussá akarja tenni a történetet, de ebben a forgatókönyv és a rendezés nem siet Bullock és Reeves segítségére, és így csak a kettejük (több filmben jól bevált) gesztusai képesek felszínen tartani a filmet. (Ilyen Reeves remek nyitott tenyérrel való integetése, pontosabbban intése, ami itt a vonatos jelenetet dobja fel, vagy Bullock lányos hajsimítása, és egyébb, zavarban levő kedves mozdulatai, amiket leginkább az Aludj Csak, Én Álmodom-ban és a Hálózat Csapdájában szerethettünk meg).
Az világos, hogy kevés mozinéző tudna ellenállni egy olyan filmnek, amiben Sandra és Keanu ismét együtt szerepel egy romantikus történetben, de ez a film
sajnos nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Egyszeri megnézésre abszolút alkalmas, de hiányzik belőle az a jó hangulat, az az igazi romantikus attitűd, ami például a remek Aludj Csak, Én Álmodom-at jellemezte. Annak minden egyes jelenetében történt valami (vagy a szereplők lelkében, vagy külső cselekményként), és izgalmasak voltak a történet fordulatai, itt viszont mintha mindenki tenné a dolgát (a számunkra ismeretlen argentin rendezővel az élen), de végül az egészből elsikkadna a lényeg: két ember egymásnak való rendeltetése, a köztük levő láthatatlan vonzás (ami itt elvileg 2 évnyi különbséget is le tud küzdeni), illetve a nem-megalkuvások utáni egymásra találásuk. A valódi romantikus hangulatot nem lehet erőltetni, mint például itt abban a nagyon kihangsúlyozott jelenetben, amiben Kate és Alex táncolnak egymással, és a végén megcsókolják egymást. Itt az eltúlzott lassítás, homályosítás, közelítés, és hasonlók elvették a jelenet spontenaitását, vagyis épp azt az érzelmi elemet, ami a szerelem és a kölcsönös vonzalom sajátja.
Érdekes
, hogy az Egyesült Államokban kb. annyian látták a filmet, mint az USA-n kívüli országokban, ami szerintünk azt jelenti, hogy ennek a filmnek inkább európai, majdnem "művészfilmbe hajló" a stílusa, nem annyira klasszikus amerikai, de úgy, hogy ez ezúttal nem adott hozzá a filmhez. -olasz-
2006-08-30
