Radiohead - a vízválasztó
Anyone can play guitar
Az idei Sziget meglepetésszerűen egy határozottan kultúraformáló esemény alakját öltötte, és számos érdekes kulturális megfigyelés közt egyebek közt arra is fény derült, hogy a Radiohead hazai kultúránk vízválasztó eleme, különösen ha épp a Prodigy-vel hasonlítjuk össze.
Az alábbiakban egy egyszerű gondolatot szeretnénk kibontani, amivel senkit sem szeretnénk megbántani, még egy picit sem, tehát nem a a Prodigy-ről fogunk kedvezőtlen 
A magyar kultúra jelen pillanatban nincs valami jó állapotban, lévén, hogy éppen nagy erőkkel folyik a gyarmatosítás, azaz egy olyan folyamat, amely azt célozza, hogy minél könnyebben kezelhető, a primitív fogyasztói kultúra irányában minél fogékonyabb embereket neveljenek a hazai vásárlóközönségből. Ha meg akarod nézni, hol élsz, nézd meg a reklámokat, és majd jól rádöbbensz. A reklámok stílusa, hangvétele, közvetített értékrendszere mindent elárul arról, hogy ha valaki el akar adni valamit, akkor hogyan kell megszólítania minket - a

Máskor, egy ugyancsak bankos reklámban, a fiatal lány szégyenkezve bujkál az ismerősei elöl, akiknek sok-sok pénzzel tartozik, és ehhez még a szégyent fokozó piros műorrt is felvesz magára álca gyanánt. Ez egy régi BKV kampánya emlékeztet, amely egy szégyenében fekete arccá változó utast ábrázol a buszon, mert nincs jegye. Mindkét reklám a szabadság lábbal való eltiprására irányul, mert miért kellene szégyenkeznie annak, aki úgy dönt, hogy nem vesz jegyet, mert nincs pénze, vagy nincs hozzá kedve? Ha kell, kifizeti a büntetést, és ennyi, pontosan ennyi, amivel ő tartozik, a szégyenkezés viszont már nincs a listán. Ugyanígy, a bankos verziónál, miért kellene szégyenkeznie, akinek vannak barátai, akik kölcsönadtak neki? Megértjük, ha ez a bank azt szeretné, ha az illető lánynak nem volnának barátai, és helyettük inkább neki tartozna, de a szégyen dolog agresszív túlzás, hiszen milliószor jobb egy kedves barátunknak tartozni, mint egy banknak, aki kamatot számol fel.
Az emberek tehát nagy pszichés nyomás alatt állnak a mindennapokban, és ezt a lehető legdurvább módokon igyekeznek kompenzálni. Az agresszivitás,

Tőlünk nyugatabbra (úgy látszik ezen az EU-tagságunk sem változtatott) egyre finomabban képesek az emberek élni hétköznapjaikat, egyre finomabb kultúrában (ebben természetesen az USA

A végeredmény az, hogy az RTL és TV2-alapú "tévézés" eléggé komoly kultúraformáló hatást

A Prodigy olyan zenét csinál, ami 6 éve élvonal volt abban a tekintetben is, hogy akik kedvelték, egy másik szféra lakói voltak, szemben azokkal, akik nem is hallottak róla, vagy akiknek a Smack My Bitch Up vagy a Breathe nem volt a nagy kedvence. Ma a legtöbb ember fejében, autójában a lehető legbutább technók dübörögnek, nagyon sokan ki sem bírják a csendet. A Prodigy ebbe abszolút belefér, sőt, lévén első osztályú zene, még ki is válik a többi közül. A népszerűség növekedése már csak ilyen, egy idő után mindenkihez eljut az adott dolog, és akkor azok, akik régebben kedvelték, váltani fognak, ám a helyzet nem ilyen egyszerű.
A Radiohead ugyanis nem rendelkezik olyan könnyítésekkel, nem kínál olyan

De most komolyan, gondoljunk bele, az utcákon sétálva nézzük meg a többiek arcát, és találgassunk, vajon közülük hány szokta otthon hangosan énekelni a Creep szövegét? Thom Yorke ezt a számot egy klub WC-jében írta, és büszke rá. Ha valaki megnézi az X.-Men egyik epizódját, nyilván pozitív dolognak tartja azt, ha valaki mutáns, ám annak a filmnek a mutánsok a főszereplői, és a mutánsokra nem az jellemző, hogy kevesebbet tudnak, mint a többiek, hanem az, hogy többet, és így könnyen lehet, hogy ugyanaz a néző egy filmmel később Pókembernek "képzeli magát", vagy vámpírírtó Pengének, és ez már rém messze van a Creep-től. A Creep-hez kifejezetten érzékenységre és finomságra van szükség - ami Magyarországon nem divat. Nálunk a támogatott létforma a pofátlan, nyers erő, nálunk két személy, vagy két bármi közül az emberek mindig inkább az erősnek drukkolnak, és nem a jobbnak.
A Prodigy erős, a Radiohead finom. A Prodigy-t bárki szeretheti, bárki élvezheti, a Radiohead-et nem. Vannak, akik furcsa állapotba kerülnek, amint meghallják a Fade Out első hangjait, és ez az állapot csak tovább fokozódik, ahogy egyre mélyebbre haladunk e zenében. Másodpercek alatt messze magunk mögött hagyjuk a kereskedelmi tévék képernyőinek főszereplőit, az olcsó híradókat, a műanyag háttér előtt kezükben pénzt lobogtató dühös arcokat, akik arra akarnak rávenni minket, hogy vegyünk részt a játékukban. Eltűnnek a hétköznapok primitív reklámjai, eltűnnek a rosszindulatú szlogenek, a gagyi termékek, és a primitív vágyaink, melyeknek célja egy mosógép, vagy egy autó.
Mint Thom Yorke a szám zseniális klipjében, a magunk módján mi is felemelkedünk, és ebben az állapotban, ebben a szférában már minden más. A

Még egyszer megjegyeznénk, hogy e cikkel semmilyen körülmények közt nem akartuk, és legjobb tudásunk szerint nem is bántottuk sem a Prodigy-t, sem az ő rajongóit, sem azokat a kedves embereket, akik nem szeretik a Radiohead-et, mindössze azt szerettük volna írott szóvá tenni, hogy ha valaki megteheti, feltétlenül ajándékozza meg magát azzal, hogy megismerkedik a Radiohead-del.
-jepe-
2006-08-18