Thank You for Smoking
Thank You for Smoking 2005.
Harc a dohányzás elleni harc ellen
Ha el akarsz adni 1 filmet, lényeg, hogy megszólítsd az embereket, az, hogy egészen pontosan mit mondasz nekik, már részletkérdés, úgyis csak szájról olvasnak izgalmukban. A Thank You For Smoking magabiztosan szólítja meg nézőit, akiknek jóformán csak a kijáratnál esik le, hogy gyakorlatilag átverték őket, lévén, hogy egy dohányzás mellett elkötelezett propagandafilmet láthattunk.
A filmnek már a címe is abszolút felkelti a figyelmünket, hiszen tényleg érthetetlen, hogy miért hallgat a média és a világ a dohányzással kapcsolatban, miért nem áll ki minden társadalom egységesen a nem-dohányzás mellett, a dohányzás ellen. 
Érthetetlen, miért "tűrik" el a kormányok, hogy emberek milliói önként sétáljanak be egy haláltáborba. Bosszantó (sőt, ha a sok ártatlan fiatalra gondolunk, akik csak jól akarják magukat érezni a másik nem társaságában, egyenesen dühítő) belegondolni, hogy a dohányzás alsó korosztálya ma már 15 év. Durva belegondolni is, hogy a dohányzás egy kemény drog, és eléggé reménytelen dolog leszokni róla. A kormányok pedig ahelyett, hogy kiállnának állampolgáraikért, inkább összeszövetkeznek a dohányiparral, és jövedéki termékként adóztatják meg ezt a méregdrága, egészséget roncsoló, roppant addiktív kemény drogot, azaz ahelyett, hogy visszaszorítanák, inkább nagyobb részesedést kérnek az e drogon keletkező haszonból. Piszkos pénz ez, nagyon piszkos. Ehhez képest igazán jó érzés arra gondolni, hogy jön egy film, amely végre tudatosságot hint el a dohányzással kapcsolatban a kiszolgáltatott fiatalok és felnőttek fejében.
Útközben a mozi felé azonban az ember elbizonytalanodik, és átfut a fején, hogy a legvalószínűbb az az eset, hogy a dohányipar valamilyen
áttételes módon legyártat magának egy filmet a dohányzás népszerűsítése céljából. Ha Az Ördög Prada-ban Jár (The Devil Wears Prada) című filmre gondolunk, vagy arra, hogy mennyibe kerül egy-egy reklámfilm (sok millió dollárba, plusz a sugárzás díja), illetve arra, hogy cigaretta reklámokat már kitiltották a legtöbb helyről (leszámítva az olyan albániai színvonalú országokat, mint a miénk, ahol az idei Forma 1-en miniszteri rendelet biztosítja a cigi reklámokat - szemben az EU akaratával), rögtön megértjük, milyen sokat ér egy ilyen film egy dohányipari cégnek. A dohányipari cégeknek pénzük, mint a tenger, hirdetési felületük viszont annál kevesebb. Itt jön be a képbe egy ilyen "független film".
Természetesen megértünk mindenkit, aki dohányzik, a hitelesség kedvéért talán érdemes megemlíteni, hogy korábban e sorok írója is dohányzott (napi 2 doboz - 10 éven keresztül). Annak idején abszolút élvezetes volt,
úgy tűnt, a cigi egy kifejezetten jó dolog, csodás élmények fűződtek hozzá (bár ezekről később kiderült, hogy nem a cigi miatt voltak csodásak). Szóval nem is érdemes tagadni, a cigi egy élvezetes dolog tud lenni. Ugyanakkor az is számít, hogy milyen gyakran, és milyen mértékben lehet élvezni. Egy-egy nap az első cigi első pár szippantása még nyújt valamit, vagy néha-néha menet közben is ad némi élvezetet, ám az ár ezért cserében borzasztóan magas. Egyrészt baromi sokba kerül, másrészt túl azon, hogy végül konkrétan rákot is okoz, napi bontásban is nagyon keményen árt az embernek.
Ha valaki dohányzik, az ereiben a szép tiszta, oxigéndús vér helyett valami kátrányos trutyi folyik, és ez az egész
szervezetére roppant komoly kihatással van (naná, ahogyan Mefisztó mondja a Faust-ban, a vér egy egészen furcsa nedv). Az, hogy egy lépcsőn milyen sebességgel szaladsz fel, csak egy dolog, az, hogy az immunrendszered milyen állapotban van, már kicsikét árulkodóbb körülmény. Ismerünk olyan személyt, aki amióta leszokott, az évi rendszeres szénanátháját is kihagyja. Gondoljunk bele, mennyire odavan mindenki, hogy mennyiféle mérget viszünk be a szervezetünkbe, és akkor ennek fényében tekintsünk a dohányzásra.
A dohányzás igazi hatása úgy mérhető le, ha megnézünk egymás mellett két eredetileg hasonlóan szép embert, például két lányt, akik közül az egyik dohányzik. Ő mintha egy egészen más országban élne, egészen más körülmények között, silány, szürke környezetben, rossz minőségű táplálékot fogyasztva, rossz levegőjű helyen, ahova a nap sem igazán süt be, és ahol ha zöld színt akar látni, a tévét
kell bekapcsolnia. A dohányzás önmagában képes ilyen hatást elérni. Nézd meg e két személy bőrét közelről, nézd meg, mennyre szépek, és látni fogod, mit tesz a cigi - egyebek közt. Nem igaz, hogy amikor külföldről hazatérsz, nem döbbensz meg a szürke, egészségtelen benyomást keltő magyarok látványától. Budapest más európai városokhoz képest azért is kelti egy szürke város benyomását, mert az utcákon mászkáló emberek szomorú, szürke, egészségtelen minőségűek.
Mindezek ellenére, ez még így is egy "fair enough" - korrekt kis szitu lenne, úgy értjük, valamit valamiért alapon, ha a cigaretta nem lenne a lehető legmagasabb szinten addiktív (függőséget okozó).
Így viszont már merőben más a helyzet, hogy a cigaretta addiktív, ráadásul ennyire súlyosan, hogy a kemény drogok osztályába sorolják. Így már nem arról van szó, hogy egyes embereknek van egy ilyen rossz szokásuk, hogy időnként rágyújtanak,
hanem arról, hogy fiatal korukban olyan könnyen rászoknak, hogy észre sem veszik, aztán meg súlyos, hosszú éveken keresztül vásárolják és szívják a sok cigit, magukat pedig abban a hitben ringatják, hogy bármelyik percben le tudnának szokni - ha akarnának. Persze, naná. De mivel az ember általában sosem akar leszokni, nem is derül ki, hogy mennyire súlyos függőségben szenved. Amikor rágyújtunk, nem azért van, mert unatkozunk, hanem mert így az alattomos elvonási tüneteinket próbáljuk enyhíteni. Akárhogyan is, egyszer rászoksz, aztán hosszú éveken keresztül a rabja leszel, ha nem örökre, mármint életed végéig. S mindez azért, mert a cigarettában a dohányt átitatják egy olyan anyaggal, ami nagyon komoly függőséget okoz. A nikotin önmagában nem elég, és ezek az irdatlan nagy pénzekkel dolgozó dohányipari cégek nem szeretik a véletlenre bízni, hogy akkor most egy fogyasztójuk megmarad-e vagy sem (lásd a Bennfentes c. filmet).
A Thank You For Smoking ezen tények fényében egy orcátlan propagandafilm. Ez azonban nem mond ellent annak, hogy közben
a film nagyon jól van megírva, és nagyon sokat lehet rajta nevetni is. Egy kifejezetten szórakoztató film, egészen a kétharmadáig, illetve a végéig, amikor is rádöbbensz, hogy a meccs meg volt bundázva, és téged nagyon csúnyán megvezettek. Amikor azonban ez leesik, az ember nagyon megharagszik visszamenőleg is az összes ügyesen megírt jelenetre. Hogy lássuk, pontosan miről is beszélünk, a főszereplő egy lobbista, egy dohányipari PR szakember, aki a dohányzást népszerűsíti minden eszközzel - gátlástalanul, pofátlanul. Úgy tűnik, a film azt hinti el bennünk, hogy ez a propaganda-szakember fog egyszer csak válságba kerülni, és akkor jön majd valami fordulat. Az tehát a látszat, hogy az ő gátlástalan munkásságát bemutató rész csupán a bevezetés, csupán az alaphelyzet. A film írói azonban jól rászedik a közönséget, mert gyakorlatilag ez a "rész", ez az alaphelyzet állandósul az egész film alatt. Konfliktusunk mindössze pár percig van, amikor úgy tűnik, hogy elveszíti a munkáját, de ez is csak látszat konfliktus, hiszen önmagával, tehát azzal, amit csinál, sosem kerül konfliktusba.
Az, hogy iszonyat nagy bundáról van szó, hogy ez csak egy színjáték, amelyben azt színlelik, hogy esélyt adnak mindkét oldalnak, és ezek alapján jutnak majd a végén valamilyen konklúzióra,
csak egy dolog. Ebből még nem adódna feltétlenül, hogy a dohányipar komoly anyagi támogatását élvezte a film (amit természetesen soha senki emberfia nem fog tudni bizonyítani, de nem is kell). Azt, hogy ez tényleg egy direkt propaganda film (tehát még sokkal tisztességtelenebb, mint amilyennek elsőre tűnik), két aprócska árulkodó motívum leplezi le. Az egyik az, hogy bemutatják a Marlboro reklámok híres reklámszínészét, amint rákban haldoklik (bár igaziból épnek és egészségesnek látjuk). Ez a Marlboro Man nagyon dühös, gyűlöli a Philip Morrist, akik a Marlboro-t gyártják, és főszereplőnket, Nicket is egy puskával fogadja. Nick rengeteg pénzt hoz neki, az ex-Marlboro Man pedig gyorsan megjuhászodik, és inkább elfogadja a pénzt, és megígéri, hogy abbahagyja a dohányzás ellenes hadjáratát.
A néző aztán kijön a filmről, és maximum azon tűnődik, hogy vajon megérte-e egész életében Marlboro-t szívni, és a végén tüdőrákban meghalni úgy, hogy a Philip Morris egy aktatáskányi 100 dollárossal még jól meg is ajándékozta.
Végülis (sugalmazza a film) azt csinálta, amihez kedve volt, csomó pénzt kapott a reklámokért, szép és jó élete volt, szabad volt, ahogyan a reklámfilmekben is láttuk, és így vagy úgy egyszer mindenki meghal. Tetejébe mindenek, a "Marlboro Man" elfogadta pénzt, régen is, és most is, tehát egy szót se szólhat. Az egyetlen bökkenő azonban az, hogy ez a Marlboro Man, aki a filmben Lorne Lutch névre hallgat, csak fikció, egy színész játssza (mint mindenkit a filmben :)). Ráadásul az igazi Marlboro Man, Wayne McLaren, aki a Marlboro reklámokban cowboykodott, és 1992-ben halt meg tüdőrákban, soha nem hagyta abba dohányzás ellenes kampányát, sosem alkudott meg, sosem fogadta el a piszkos pénzt, amit a filmbeli Marlboro Man elfogadott. Wayne McLaren éppenséggel a lehető legtöbbet ártott a Philip Morrisnak, és millióknak segített, akihez eljuttatta a hírt, hogy a Marboro Man csövekkel a testében haldoklik, miután túlesett egy chemoterápián, majd eltávolították a fél tüdejét is, de a rák nem állt meg, és ráterjedt az agyára. Wayne McLaren 49 évesen halt meg, és a felvilágosító kép róla a kórházban, azzal a felirattal látható, hogy „csövekkel a testedben mennyire tudsz szabad és független lenni?” Azaz a Marboro reklámok hazudtak, mert azt állították, hogy ha Marlboro-t szívsz, szabad és független lehetsz. Abszolút szemétség Wayne McLaren emlékével szemben ez a filmbéli Marlboro Man karakter, szemétség, hogy ezen a karakteren keresztül mintegy visszavonatják azt az üzenetet, amivel a száján Wayne McLare meghalt.
A másik kifejezetten árulkodó motívum, amely e film dohányipar melletti elkötelezettségét leleplezi az, hogy Nick hogyan tanúskodik a dohányzásról. Azt mondja, ha a fia 18 éves korában rá akar gyújtani, ő fogja megvenni
neki az első doboz cigit. Ez a felháborító gátlástalanság még mindig lehetne egy vicces motívum, ha utána, a következő jelenetben Nick a fiának (immár négyszemközt) kommentálná az elhangzottakat, hogy például "csak vicceltem, meg ne próbáld!" - vagy valami ilyesmi. De nem, filmünk, mint egy igazi reklámfilm, amely sebészi pontossággal van megszerkesztve az eladni kívánt termék legjobb image-ének érdekében, hallgat, mint a sír, és egyetlen szóval sem mondja, hogy a dohányzás nem jó dolog. Persze, persze, a filmben elhangzik egy csomó mondat, köztük az is ezerszer, hogy a dohányzás öl, de nem erről beszélünk, hanem arról a gondolatmenetről, amit a film végigvisz, és arról a végkövetkeztetésről, amivel a film elbúcsúzik tőlünk. Az, hogy egy ellenszenves szenátor a dohányzás ellen kampányol, és olyanokat mond, aminek a dohányipari cégek nem örülnek, csak egy dolog. Egy jelenettel később máris rajta röhögünk, hogy koleszterin-növelő sajtot gyárt,és így ő is ugyanolyan tömeggyilkos, int a Philip Morris. A film abszolút következetesen kitart amellett, hogy mindenki azt csinál, amit akar, cigizni, ha úgy vesszük, szigorúan bizonyítva csak annyira káros, amennyire bármi más, mondjuk a mobil telefonok. Ennyi.
Mi, nézők jó nevetünk a rákos kissrácon, aki bár haldoklik, belátja, hogy a cigizést magának csinálta, és ezért a
Philip Morris nem felelős. Röhöghetünk, hogy a chemoterápiától kopasz tinédzser végül mosolyogva kezet fog Nickkel, a közönség pedig tapsol. A film azt a "felszabadító" tudatot ajándékozza nekünk, hogy ha úgy vesszük, a maga helyén mindenkinek igaza van, még a Philip Morris-nak is, minden csak azon múlik, hogy honnan nézzük. A film azt sugallja, hogy ha valakit megfizetnek, akkor ország világ előtt hangosan hirdeti, hogy dohányozni nem egy életveszélyes dolog, nem egy kemény drog, hanem csak magánügy, és ha rá hallgatnak a tinédzserek, akkor dohányozni fognak. A film azt sugallja, hogy ez a jövedelmező gátlástalanság, ez a cinikus profizmus egy abszolút vállalható dolog. Wayne McLaren-t nem tudták megfizetni, és sok millió olyan ember van, akik például nem szeretnek olyan terméket vásárolni, amely miatt más élőlényeknek meg kell halniuk.
Gondoljunk a nem szakszerűen halászott szardíniára, amelyen nincs rajta a delfin-barát embléma, és amely miatt delfinek tucatjai pusztulnak el, a szőrmebundákra, a bőr cuccokra,
az elefántcsontra, melyek ma már egyáltalán nem olyan divatosak, mint annak idején. Az ilyen termékek azért mentek ki a divatból, mert az emberek terjesztették az információt, hogy ha ezt vásárlod, valaki meghal. A dohányzásról ugyanígy kell terjeszteni az infót, hogy mit okoz az embereknek, és hogy mennyire reménytelenül nehéz leszokni róla, és nyilvánvalóan a jövőben ez a tendencia egyre jobban fog erősödni, és pár év múlva ez a kőkemény propagandafilm csak apró egy rosszízű emlék marad csupán.-jepe-
2006-08-15
