Radiohead - a vízválasztó
Anyone can play guitar
Az idei Sziget meglepetésszerűen egy határozottan kultúraformáló esemény alakját öltötte, és számos érdekes kulturális megfigyelés közt egyebek közt arra is fény derült, hogy a Radiohead hazai kultúránk vízválasztó eleme, különösen ha épp a Prodigy-vel hasonlítjuk össze.
Az alábbiakban egy egyszerű gondolatot szeretnénk kibontani, amivel senkit sem szeretnénk megbántani, még egy picit sem, tehát nem a a Prodigy-ről fogunk kedvezőtlen 
véleményt kialakítani, hanem csupáncsak és kizárólag arra koncentrálunk, hogy a Radiohead finomságát kiemeljük. Az egyszerű gondolat egyébként úgy hangzik, hogy a Prodigy-t Magyarországon ma bárki szeretheti, a Radiohead-et nem, és a Radiohead vízválasztó a tekintetben, hogy ki melyik kultúr-zónában éldegél. Az egész úgy jött fel, hogy a Radiohead koncert után elhatároztuk, hogy CSPV Pro Culture-díjat adunk a Szigetnek, amiért a Radiohead-et elhozták ide, Budapestre, a Szigetre (upsz, ez itt most jól kiszivárgott). Szóval rádöbbentünk, hogy egy roppant jó dolog valósult meg, valami, ami még nem volt, és valami, ami nem feltétlenül kellett, hogy megtörténjen, de így, hogy megtörtént, kiderült, hogy mennyire roppant jelentőségű. A másik dolog, amire rádöbbentünk, az volt, hogy igaziból egyáltalán nem mindenki szereti a Radiohead-et, sőt, éppenséggel tök sokan nem ismerik, vagy nem szeretik. Pár nap spontán kutatás után a napnál is világosabb lett, hogy a Radiohead egy vízválasztó, azaz annak alapján, hogy valaki ismeri és szereti-e, két döntően különböző csoportra lehet bontani az embereket. Vajon miért olyan döntően különböző ez a két csoport, ha egyáltalán az, hiszen az is lehet, hogy a szimatunk csal?
A magyar kultúra jelen pillanatban nincs valami jó állapotban, lévén, hogy éppen nagy erőkkel folyik a gyarmatosítás, azaz egy olyan folyamat, amely azt célozza, hogy minél könnyebben kezelhető, a primitív fogyasztói kultúra irányában minél fogékonyabb embereket neveljenek a hazai vásárlóközönségből. Ha meg akarod nézni, hol élsz, nézd meg a reklámokat, és majd jól rádöbbensz. A reklámok stílusa, hangvétele, közvetített értékrendszere mindent elárul arról, hogy ha valaki el akar adni valamit, akkor hogyan kell megszólítania minket - a
magyar székhelyű reklámszakemberek szerint. Magyarországon most kábé az az uralkodó kép, hogy az emberek még kicsit suttyók, mert nem tudják, mi a módi, hogy például bizonyos bankok mennyire kedvesek hozzájuk, mennyire jó ajánlatokkal próbálnak kedveskedni nekik, de az okos asszonykájuk, aki mondjuk 25 éves, és két darab 7-9 éves gyerekkel nyomul ura és parancsolója, alias "a párja" oldalán, felismeri a lehetőséget, és jól rábeszéli a mafla magyart.
Máskor, egy ugyancsak bankos reklámban, a fiatal lány szégyenkezve bujkál az ismerősei elöl, akiknek sok-sok pénzzel tartozik, és ehhez még a szégyent fokozó piros műorrt is felvesz magára álca gyanánt. Ez egy régi BKV kampánya emlékeztet, amely egy szégyenében fekete arccá változó utast ábrázol a buszon, mert nincs jegye. Mindkét reklám a szabadság lábbal való eltiprására irányul, mert miért kellene szégyenkeznie annak, aki úgy dönt, hogy nem vesz jegyet, mert nincs pénze, vagy nincs hozzá kedve? Ha kell, kifizeti a büntetést, és ennyi, pontosan ennyi, amivel ő tartozik, a szégyenkezés viszont már nincs a listán. Ugyanígy, a bankos verziónál, miért kellene szégyenkeznie, akinek vannak barátai, akik kölcsönadtak neki? Megértjük, ha ez a bank azt szeretné, ha az illető lánynak nem volnának barátai, és helyettük inkább neki tartozna, de a szégyen dolog agresszív túlzás, hiszen milliószor jobb egy kedves barátunknak tartozni, mint egy banknak, aki kamatot számol fel.
Az emberek tehát nagy pszichés nyomás alatt állnak a mindennapokban, és ezt a lehető legdurvább módokon igyekeznek kompenzálni. Az agresszivitás,
a kárörvendés, a bunkóság, az erősebbtől való félelem, amit tiszteletnek álcáznak, a gyengébbekkel szemben alkalmazott kegyetlen viselkedés mind remek eszközök erre. Magyarországon az emberek számára, ugyanúgy, mint a 70-es években, ismét státusszimbólum lett a televízió készülék, és a férfiak, akik magukat természetesen nagyon kemény csávóknak tekintik, és a nők (akiket 28-30 éves korukban még nem kellene nőknek nevezni egy ilyen mondatban), akiknek fő életcéljuk, hogy "a párjuk" számára egy kényelmes életet rendezzenek be, együtt "tévéznek" esti szabadidejükben. A tévé pedig a legtöbb esetben TV2-t, RTL klubot jelent, és nem Spektrumot, National Geographic Channel-t (NGC), vagy HBO-t, vagy Filmmúzeumot. Az HBO egyébként a hazai kulturális leépülést lereagálva ismét sugároz pornográf műsorokat, mint annak idején, a 90-es években, amihez csak gratulálni tudunk - az "ez nem tv, ez HBO"-éra után. Az „amit eszel, azzá leszel”-mondás a "tévézés" terén pedig triplán is igaz. Ha rossz minőségű csatornákat nézel, napjaid is egyre rosszabb minőségűek lesznek. Ennek oka egyszerű, hiszen amikor egy-egy műsorszámot megtekint az ember egy adott csatornán, nemcsak egy lepukkadt műsor, egy gyatra film vagy egy szörnyű reklámblokk kerül be a szervezetébe, de egy üzenet is, amely így szól: ez a valóság, ebben élsz, mindenki ebben él. Az aspektus (a mód, ahogyan az életet lehet tekinteni), amit egy-egy csatorna sugároz, átitatja a nézőket, beépül a mindennapjaikba, azaz nemcsak rossz minőségű műsort kapunk, de hozzá egy rossz minőségű értékrendszert is, amely segítségével egyre kevésbé leszünk képesek egyáltalán megbeszélni valakivel, hogy miért silány az illető csatornák műsora.
Tőlünk nyugatabbra (úgy látszik ezen az EU-tagságunk sem változtatott) egyre finomabban képesek az emberek élni hétköznapjaikat, egyre finomabb kultúrában (ebben természetesen az USA
már nincs benne). Bár a németek is borzasztó sokat ülnek a tévéjük előtt, és nyilván az angolok és franciák is, borzasztó nagy különbséget jelent, hogy a tévé mennyire státusz-szimbólum, és hogy mennyire egyedüli lehetőség a szabadidő eltöltésére hétköznap esténként. Tőlünk nyugatabbra jellemzőbb, hogy mindenféle alternatív programokat szerveznek - már csak azért is, mert jelentősen több pénzből gazdálkodhatnak havonta. A franciáknál a baráti vacsorák mindennaposak, s így, hogy London ilyen drága lett, feltehetően ott is felvirágzott ez a műfaj. Elmenni esténként egy-egy helyre önmagában természetesen egy egyhangú dolog, ám ha valaki egyáltalán nem él társasági életet, mint itt, nálunk, akkor az élete baromi könnyen leegyszerűsödhet arra, hogy nappal dolgozik, este pedig a tévé előtt ül. Hazánkban ez rémisztően jellemző stílus, köszönhetően a szórakozást jellemző viszonylag magas áraknak, és a nappali munkát jellemző tök alacsony béreknek.
A végeredmény az, hogy az RTL és TV2-alapú "tévézés" eléggé komoly kultúraformáló hatást
tud kifejteni. Az emberek természetszerűen irigylik azokat, akik ott vibrálnak a képernyőn, és azt kérdik maguktól, hogy ők miért nem tudnak olyanok lenni, és mindent elkövetnek, hogy hasonlóvá váljanak. Itt kezdődik a leépülés, és ott folytatódik, hogy az emberek el kell, hogy fogadják, amit a képernyőn keresztül mondanak nekik, "mert ők mégiscsak jobban tudják". A vége pedig az, hogy az emberek végül egy nagy családba tartozónak érzik magukat a képernyő szereplőivel, ahelyett, hogy a tévének hátat fordítva a saját barátaikkal és családtagjaikkal élveznék az életet.
A Prodigy olyan zenét csinál, ami 6 éve élvonal volt abban a tekintetben is, hogy akik kedvelték, egy másik szféra lakói voltak, szemben azokkal, akik nem is hallottak róla, vagy akiknek a Smack My Bitch Up vagy a Breathe nem volt a nagy kedvence. Ma a legtöbb ember fejében, autójában a lehető legbutább technók dübörögnek, nagyon sokan ki sem bírják a csendet. A Prodigy ebbe abszolút belefér, sőt, lévén első osztályú zene, még ki is válik a többi közül. A népszerűség növekedése már csak ilyen, egy idő után mindenkihez eljut az adott dolog, és akkor azok, akik régebben kedvelték, váltani fognak, ám a helyzet nem ilyen egyszerű.
A Radiohead ugyanis nem rendelkezik olyan könnyítésekkel, nem kínál olyan
egyszerű befogadási módokat, melyek lehetővé tennék, hogy mindenki szeresse. Ahhoz, hogy valakinek bejöjjön a Radiohead, nem elég x-szer meghallgatni, a Radiohead-et nem lehet sznobizmusból megkedvelni. A Radiohead olyan zene, olyan művészet, amit tipikusan olyan emberek tudnak kedvelni, akik egy hullámhosszon vannak velük, mindenki más egyszerűen lepattan róluk. Az, hogy valaki nem kedveli a Radiohead-et, természetesen nem "baj", csak mi, itt a Cspv-nél úgy véljük, hogy sokkal jobban járnak azok, akik szeretik ezt a zenét, ennyi, és örülnénk, ha mindenki, akinek csak affinitása van hozzá, megismerné, hogy aztán jól megszerethesse.
De most komolyan, gondoljunk bele, az utcákon sétálva nézzük meg a többiek arcát, és találgassunk, vajon közülük hány szokta otthon hangosan énekelni a Creep szövegét? Thom Yorke ezt a számot egy klub WC-jében írta, és büszke rá. Ha valaki megnézi az X.-Men egyik epizódját, nyilván pozitív dolognak tartja azt, ha valaki mutáns, ám annak a filmnek a mutánsok a főszereplői, és a mutánsokra nem az jellemző, hogy kevesebbet tudnak, mint a többiek, hanem az, hogy többet, és így könnyen lehet, hogy ugyanaz a néző egy filmmel később Pókembernek "képzeli magát", vagy vámpírírtó Pengének, és ez már rém messze van a Creep-től. A Creep-hez kifejezetten érzékenységre és finomságra van szükség - ami Magyarországon nem divat. Nálunk a támogatott létforma a pofátlan, nyers erő, nálunk két személy, vagy két bármi közül az emberek mindig inkább az erősnek drukkolnak, és nem a jobbnak.
A Prodigy erős, a Radiohead finom. A Prodigy-t bárki szeretheti, bárki élvezheti, a Radiohead-et nem. Vannak, akik furcsa állapotba kerülnek, amint meghallják a Fade Out első hangjait, és ez az állapot csak tovább fokozódik, ahogy egyre mélyebbre haladunk e zenében. Másodpercek alatt messze magunk mögött hagyjuk a kereskedelmi tévék képernyőinek főszereplőit, az olcsó híradókat, a műanyag háttér előtt kezükben pénzt lobogtató dühös arcokat, akik arra akarnak rávenni minket, hogy vegyünk részt a játékukban. Eltűnnek a hétköznapok primitív reklámjai, eltűnnek a rosszindulatú szlogenek, a gagyi termékek, és a primitív vágyaink, melyeknek célja egy mosógép, vagy egy autó.
Mint Thom Yorke a szám zseniális klipjében, a magunk módján mi is felemelkedünk, és ebben az állapotban, ebben a szférában már minden más. A
csoda természetesen az, hogy ezt az aspektust, ezt a látásmódot többé nem fogjuk elfelejteni, és állandóan törekedni fogunk rá, hogy ilyen finom, és ehhez hasonlóan tiszta pillanatokat élhessünk meg a jövőben is. A zene és a költészet hatalma. Roppant nagy erők ezek, és mellesleg pontosan ellentétesek azzal az erővel, amit a hullakéken villódzó képernyők a legtöbb ember életében, szobájában, agyában ontanak.
Még egyszer megjegyeznénk, hogy e cikkel semmilyen körülmények közt nem akartuk, és legjobb tudásunk szerint nem is bántottuk sem a Prodigy-t, sem az ő rajongóit, sem azokat a kedves embereket, akik nem szeretik a Radiohead-et, mindössze azt szerettük volna írott szóvá tenni, hogy ha valaki megteheti, feltétlenül ajándékozza meg magát azzal, hogy megismerkedik a Radiohead-del.
-jepe-
2006-08-18
