Robert Mapplethorpe - Michelangelo New York-ban (3. rész / 6)
a cikk fejezetei:
::::: magas-művészet a Lower East Side-on
Mapplethorpe a fotóival egy forradalmat vitt véghez. Klasszikus "magas művészetet" hozott létre, undergound személyiségeket, az ő testüket, testrészeiket szerepeltetve képein. Konkrétan bevitte ezeket a mondjuk így, drogos, nem hétköznapi életet élő, nem hétköznapi módon öltözködő, szexuálisan is kicsapongó barátait, kortársait a művészet szentélyébe. Bevitte a barátait - és persze magát is. Barátaiból tulajdonképpen saját (újszerű) szereposztásban egy egész új klasszikus kort rendezett be, magára pedig a fény zseniális szobrászának, az új Michelangelo-nak a szerepét osztotta.
Kamerájával, a Polaroiddal, majd 1975-től a Hasselblad-dal játékosan szigorú, letisztult, briliáns kompozíciókat hozott létre. Képei azonban nem a fényről és az árnyékról szólnak, hanem azokról az emberekről, az emberek testéről, akiknek a fény-lenyomatai ott figyelnek a "kocka" formátumú kép-kockákon. Bár a testüket fotózta, képeiben ott vibrál ezeknek az embereknek az élete, életstílusa, s az egész miliő, a kultúra, amelyben éltek. Aki besétált a műtermébe, olyat tett, mintha egy kiáltványt írt volna alá, mintha a nyilvánosság előtt felvállalta volna, hogy ő ehhez a kultúrához tartozik, a (mondjuk így) "drogos művészek" és drag queen-ek kultúrájához, amelyek New York-ot New York-ká tették.
Ami azt illeti, New York-ban, a későbbi szabadság fővárosában 1969-ben még tilos volt az egyneműeknek együtt táncolniuk, és rendszeresek voltak a razziák. Végül az egyik ilyen razzia során egy drag queen egy sörösüveggel megtámadott egy rendőrt, és ezzel egy egész hétvégés lázadást robbantott ki, amely bekerült a világsajtóba, s végül a törvény megváltoztatását idézte elő: többé nem volt tilos egyneműeknek együtt táncolniuk.
Modelljeinek, alanyainak az életstílusa minden egyes képét vadul átvillanyozta, őt magát pedig a szabadság fővárosának kultikus fotóművészévé tette.
Patti Smith Mapplethrope a műtermében, a világot jelentő deszkákon .)
Képei egyrészt varázslatos módon letisztultak, másrészt vérlázító módon izgalmas tematikát jelenítenek meg, fekete és fehér testeket, férfiak és nők testét. Egy Mapplethorpe kiállítást nem lehet semleges hangvételben megtekinteni - üvölt belőle az élet (és a szépség). Gyönyör a szemnek - de csatolt jelentés révén gyönyör az elmének is, elvégre e képek a világ legszabadabb szubkultúráját reprezentálják. Fekete srácot látunk egy csendélet-állványon gubbasztani, más képein fekete srácok péniszét mindenféle szögből, mindenféle elrendezésben. Mindezt úgy, mintha gyémántot fényképezne. Közben virágokat, úgy megvilágítva, hogy ma is (amikor szemünk már hozzászokott a reklámipar ipari trükkjeihez) lerepül fejünkről a kalap - annyira ... tiszták, intenzívek és eredetiek.
Madonna később az egész világot a lábai elé fektette azzal, hogy megcsinálta a Justify My Love c. klipjét, vagy a Vouge-ot, nem is említve később a Human Nature-t az S/M felvételekkel, vagy az Erotic c. videót, amely világszerte konkrét botrányt, sőt, a Music Television részéről konkrét cenzúrázást is kiváltott (tkp. hűen a Mapplethorpe-i szellemhez és tradícióhoz .)) Madonna nagyon hűségesen és autentikusan kapta fel a Mapplethorpe által felvonultatott motívumokat - fekete és fehér, test, pénisz, vagina, "dining out" - s közben táncosai a világ legnagyszerűbb performance-ainak résztvevőivé váltak, s a melegség, illetve a szexuális diverzitás globálisan tört be a köztudatba.
Robert Mapplethorpe simán válhatott volna egy Factory-közeli fotóssá, aki "kívülről" fotózza Warhol embereit mint egy fotó-zsurnaliszta, elképesztő felvételeket készítve munka "és" party közben. Mégsem így történt. Mapplethorpe imádta a Factory-t, de nem a Factory-t fotózta, hanem az embereket, személyiségeket, és azt, amiből a Factory is jött. A felszín helyett a forrást. S tette mindezt nem a Factory-ben, hanem saját műtermében.
Warhol feltalálta a szupersztárságot, ami (embertelensége, kegyetlensége ellenére) a mai napig a legizgalmasabb alternatív kultúra létrehozási projekt (ever :)). Mapplethorpe pedig feltalálta, hogy hogyan tud egyfajta "szupersztársággal" felruházott képeket készíteni, hogyan tudja befogni egy-egy műalkotás vitorlájába mindazt a vibrációt, ami a személyeket és a New York-i avantgárdot / undergroundot övezi.
Tekinthetnénk szofisztikált konnotációs technikának is, ahogyan képei felveszik a képeken látható személyeknek, és az életstílusuknak a "jelentését", valójában azonban művészi nyíltságról, őszinteségről van szó. Arról, hogy Mapplethorpe nem akarta titkolni a magánéletét, az életstílusát, hanem éppen ellenkezőleg, odatolta a befogadók elé.
A konnotáció, illetve jelentés-átvitel persze nagyon profin működik, s így amikor csak egy csendéletet látunk, akkor is ez montázsba kerül más képeivel, együtt látjuk a péniszes fotókkal, vagy az őt magát női sminkben ábrázoló képekkel, s így a csendéletet úgy tekintjük, mint amit ő készített, az a meleg, vad és kicsapongó életet élő srác, az az ultra-szabad személyiség New York vad művész-negyedében.
következő fejezet: képei csendélet-szerűsége
a cikk fejezetei: