Robert Mapplethorpe - Michelangelo New York-ban (4. rész / 6)

::::: képei csendélet-szerűsége

Mapplethorpe műtermi csendéleteivel különös dolgot hozott létre. Warhol indirekt jelentés-tulajdonítási mechanizmusának analógiájára (Warhol magából egy image-eket gyártó image-istent teremtett) Mapplethorpe egy olyan image-et generált magáról, illetve a műterméről, "mintha" az a mocskos és gyönyörű város felett magasan lebegő hűvös, elfüggönyözött gyémántpalota lenne, ahol a korszak klasszikus művészete zajlik, az egyszerű emberek számára elérhetetlen, isteni, olimposzi magasságokban. Mapplethorpe "a" műtermét annyira szerette, hogy később is, amikor barátja, Sam Wagstaff vett neki egy pazar (félmilliós) lakást, akkor is megtartotta.

Mapplethorpe fotóinál nemcsak a műterem, de a kép keretezése (1:1 formátum) is tudatosan kezelt, illetve hangsúlyosan ismétlődő motívum, így az az érdekes összhatás jön létre, mintha minden kép ugyanabban a térben történne, mintha nem is egy-egy képet látnánk, hanem azt, ami "a képben" ott és akkor éppen megjelent. Ez a viszonylag bonyolult (:)) megállapítás mindössze azt hivatott megvilágítani, hogy gyakorlatilag az összes képében van valami csendéletszerű. Ennek egyik legizgalmasabb formája, amikor a posztamensre egy fekete srácot ültetett, illetve kért meg, hogy kuporodjon oda gubbasztó pózban. Csendélet - statikusan letisztult kompozíció, leülepedett, megállapodott, s pszichológiailag elhiteti velünk, hogy ha kimennénk egy órára a műteremből, miután visszajönnénk, valószínűleg még mindig ugyanaz a kép tárulna elénk, a srác ugyanúgy gubbasztana ott. Testek tárgyszerű beállításban ... Más képei is átkötik a virág csendéleteket a pénisz- illetve nude fotókhoz, vegyük például a fekete srác akt portréját, kezében egy csokor virággal. (lásd ez három képet itt)



Mapplethorpe a virágokat egyébként eredetileg "modellekként" fotózta, virágokat használt, hogy a világítással kedvére kísérletezhessen, anélkül, hogy egy alany idejét pazarolná, azaz, tényleg elmondható, hogy a virágokat is pontosan úgy fotózta, mint a személyeket - és viszont .)

Mapplethorpe roppant tudatos művész, és nyilvánvalóan tudatában volt a mozgás, illetve a mozdulatlanság kontrasztjában rejlő esztétikumnak, lévén, hogy egyik filmjének a kevés közül a "Still Moving" címet adta .)

Képeinek a csendéletszerűsége tulajdonképpen oda torkollik, hogy amit látunk, azt elménkben összekapcsoljuk azzal, ami a kép készítésének pillanatában ott volt Mapplethorpe kamerája előtt. Így végül nemcsak a képet látjuk, ami egy műteremben készült, hanem magát a műtermet is, és részeseivé válunk az ott-és-akkornak, amelyben a kép készült. Látjuk és átéljük a személyek jelenlétét a műteremben, a testek kiterjedését, az izgatottságot a levegőben, a lámpák melegét, az esetleges izzadság illatát, és nem utolsósorban az izmok és idomok domborulását, s rajtuk a fények csodálatos dombor-játékát, ami Mapplethorpe számára nyilvánvalóan óriási esztétikai gyönyört okozott (láttuk a Still Moving-ban, micsoda rituálé volt a számára egy-egy új tekercs film betöltése – mint valami szépség-vadászaton).

Grace Jones - 1988

• Mapplethorpe és a New York-i avantgárd
• művésszé válni
• magas-művészet a Lower East Side-on
• képei csendélet-szerűsége
• a testek és formák szerelmese
• viszlát New York, hello avantgárd