videók 2.

Hölgyeim és uraim, örömmel jelenthetjük be, hogy végre elkészült az első rossz Fatboy Slim videó-klip. Egyrészt kivétel erősíti a szabályt, másrészt kicsit hülye érzés, hogy vannak olyan együttesek, akiknek valahányszor kijön egy új klipjük, egyből ódákat lehet és kell zengeni róluk. Nos, ezért nagy öröm ez a Fatboy-klip. Meglehetős hasonlóságot mutat egyébként az Avalanches fent említett klipjével, úgy tűnik, ez is egy "album-videó".

Vannak azonban különbségek is. Például, ennek a klipnek van története. Valamely harmadik világbeli kis faluban két srác kap egy postai küldeményt, amely egy kazettát tartalmaz. Egyikük be is rakja az ugyancsak harmadik világbeli walkman-jébe, és elkezdi hallgatni. Maga a szám egy nagy nulla, egy kis szöveg, nagy gitározás. A szöveg maga úgy hangzik, hogy "push the tempo", és erre épül az egész. Ahogy a srác a fejére teszi a walkmen-t, elkezd nagyon furán mozogni (amelyért elismeréssel tartozunk, mert nagyon jól sikerült mozgás ez), és közben tör és zúz. Társa is kipróbálja, és az a gondolatuk támad, hogy árulni fogják az új "szert". Kimennek a piacra, és egy dollárért bárki a fejére rakhatja a walkmant egy körre. Aztán jön egy joggingos feka csávó, és berakja a kazit egy hatalmas sztereóba, és onnantól a zene is közkincs, vagyis a törés-zúzás is. Barátunk így börtönbe kerül, és ott is csak azt az egy mondatot ismételgeti, hogy "push the tempo". Végül a börtönfőnök is belehallgat a kaziba, és ő is a zene hatása alá kerül, a börtöntöltelékek pedig jót nevetnek rajta.

A történet sem igazán rossz, és marketing szempontjából nagyon is átgondolt, hiszen mindig is a "mánia" a legjobb eszköz, csatolt motívum, amivel egy terméket el lehet adni. A klip igazi baja a zenével kezdődik, és azzal folytatódik, hogy ezt a kezdetleges zenét is túl gyakran szakítják meg "helyi hangokkal", az eredeti zenében nem szereplő zajokkal, és ez nagyon zavaró, mert noha látunk egy történetet, élvezni nem tudjuk, mert folyton megszakítják az amúgy sem túl finom zenét, ami ilyen mértékben már olyan hatást tesz, mintha a moziban felkapcsolgatnák a villanyt. Az egész kicsit "mondvacsinált".

Menet közben érdemes gratulálnunk Jennifer Lopeznek, aki szemlátomást bepróbálkozott azzal, hogy elkészítse a saját La Isla Bonita-ját, illetve, hogy pontosabban fogalmazzunk, hogy eléggé rendesen lemásolja Madonnáét, vagyis az eredetit. A klip híven követi a zenét, amivel terepet kínál Lopeznek, hogy képileg is leutánozza elődjét, akinek ő sosem lesz az utódja.

Mint ismeretes, Madonna egy ablakból nézelődött kifelé, a kvázi kényelemből és bezártságból, miután meghallotta a zenét az utcán. Ez a zene aztán arra csábította, hogy lemenjen, és jól elvegyüljön a helyiekkel, ahol és akikkel tényleg és igazán jól tudta magát érezni, nem úgy, mint a klip elején otthon. Persze, a legvégén az is kiderül, hogy mindez csak álom volt, és vágyakozás, de annál szebb az egész. Madonna tánca meg a latin gitáros csávó felejthetetlen képei a videó történelemnek, ezért van, hogy Lopezék sem tudják elfelejteni. Lopez egy cigánytáborba "csöppen", ahol a csajok egyből átöltöztetik, és maguk közé fogadják. Miss Lopez következő pillanatban már mint igazi helyi "gádzsi" veszi észre, hogy az egyik hím nem akarja levenni róla a szemét. Az egésznek egy nagy táncolás lesz a vége, ami csak ott van elméretezve, hogy azt hitték, az idei 16-18 évesek már nem ismerik az egykori Madonna klipet, pedig azt évente legalább egyszer, Madonna szülinapján (aug. 16) lenyomják az MTV-n.

Tavaly decemberben röppent fel a hír, hogy Nina Persson, a Cardigans vezére és énekesnője saját albumot csinál, aminek egyetlen szépséghibája csak az lesz, hogy nem használhatja saját nevét (a lemeztársaság nem engedélyezi, bizonyára azért, hogy Nina ne részesüljön automatikusan mindabból a promóciós ráfordításból, amit eddig a Cardigans-ra költöttek, illetve, hogy a Cardigans mint termék ne kerüljön másodrendű pozícióba).

Akárhogyan is, látva, és különösen hallva ezt a klipet, egyből megértjük, mi okozott gondot a lemezkiadónak, lévén, hogy a szám gyakorlatilag teljesen fedésben van a Cardigans stílusával és hangvételével. Oké, lehet mondani,hogy lágyabb, intellektuálisabb (mint a szólóalbumok általában), de a tény az tény, hogy ugyanis 3-4 másodperc alatt ráismerünk: "Cardigans!". Persze, erre Nina pedig azt mondhatná, "az én hangomat ismered fel, te hülye!", és tényleg nem mondana hülyeséget.

Túl a jogi eseteken azonban ez egy jó kis szám, visszafogott stílusban, és egy teljesen rendes kis videót kapott kíséretnek. Van benne egy gazdag, szőke, unatkozós és alkoholista Nina, aki folyton limuzinnal mászkál, és szemet vet a híres gitárosra. Ez a gitáros pedig a zenekar énekesnőjével jár, aki nem más, mint a fekete Nina. Így folyik a harc, a szőke Ninának rögeszméje, hogy mindenkit meg tud venni, de a klip végén mégis egyedül és részegen hajtja nyugovóra a fejét, miközben az őt csitítgató személyzetet dollárkötegekkel dobálja búcsúzóul. Az album szeptember 20-án jelenik meg végül, kíváncsiak vagyunk.

Iszonyat jó klip, annyira finom, sajátos és egyszeri, hogy valószínűleg semmilyen díjat nem is fog nyerni soha, mint Madonna "Oh, Father-ja", vagy mint filmben az Utolsó Akcióhős, ezért vagyunk mi, hogy ezt a klipet értékeljük.



Arról van szó, hogy "sztár lesz belőled", illetve az útról, ami odáig tart- és mindezt egyetlen remek ötlet, illetve ahogyan ezt a videó-rendezők mondják: koncepció foglalja nagyon profin magába. Iskolalátogatás. Az R.E.M.- tagok lenéznek egy suliba, ahol nincs nagy R.E.M. hisztéria, de szemmel láthatóan nagyon kedvelik őket. Ott mozognak a fiatalok közt, és az egész videót videóval vették fel (és nem film-kamerával, ahogy általában szokás), amitől teljesen finom dokumentum-közeli hangulata van az egésznek. Ott mászkálnak a szégyenlős fiatalok között, mint valami példaképek. A hatás elképesztő, nemcsak a gyerekek jönnek zavarba, de az együttes tagjai is a szokásosnál intenzívebb konfrontáció részesei lehetnek.

Nem kis dolog egy befutott felnőtt számára, különösen, ha nem bankár, hanem művész, illetve sztár (tehát aki egy más utat választott, és bejött neki), visszamenni egy régi isibe. Komolyabb, mint egy időutazás. Ott mászkálni a skacokkal, egy padban ülni, énekelni nekik az isi-udvaron, együtt kajázni a menzán, elképesztő trip lehet. Ott kosaraznak a tornateremben, mászkálnak a folyosókon, órát tartanak, meg minden, nagyon szép. Azért szép, mert ahelyett, hogy az együttest sztárolná, a klip tökre az ellenkezőjéről szól, arról, hogy mennyire sok minden van ezekben a fiatal arcokban, hogy mindegyikük egy teljesen ismeretlen történet kezdete, szóval, hogy megannyi értelmes lény, akikből mind az lesz, akit csinálnak magukból. Olyan, mintha valami palánta-központban járnánk: itt nő egy egész új (és értelmes) világ. Ahogyan Michael Stipe belesúg egy lány fülébe, vagy bármelyik másik gyerekre ránéz, roppant barátságos, másrészt a sztár számára is láthatóan zavarba ejtő. Az egész klip úgy jön létre a koncepció szerint, hogy néhány kamerát szétosztottak a gyerekek között. És valóban látunk négy ifjú operatőrt, akiknek a képeit később bevágták a klipbe.



A fiatalok általában a képernyőnek ezen az oldalán ülnek, és noha elsősorban magukra kíváncsiak, senki nem mutat nekik egy tükröt, vagy valamit, csak a sok idealizált, képregény és szappanopera-szerű reklám-tinit. Ebben a klipben olyan ritka pillanatoknak lehetünk tanúi, amikor a képernyőn csak úgy, smink és szerep nélkül feltűnnek igazi tinik, úgy, ahogy vannak, szimpla és finom formában. Egy hatalmas csepp valóság. Remek kis klip.

A művészet egy fokozat, pl. egy pizza annyira jó, hogy az már művészet. Amikor valami "már művészet", akkor feltűnik, hogy viszonylag minimális eszközökkel dolgozik. Nos, alaposan ezt teszi Björk legújabb klipje, az utóbbi évek legminimálabb klipjét tisztelhetjük benne egyből.

Nagyon szép klip. Már ahogyan kezdődik, az teljes filmélményt nyújt. Björköt látjuk mellkivágásban, haját erősen fújja valami szél, de kicsit le is van lassítva, a szája alig mozog. Aztán elkezd közelíteni a kamera, majd végül élességet vált és a fénylő fekete haja lesz az éles, ami ott rezeg a szélben.

Ekkor jön a klip kettes számú része, a kamera elkezd körkörösen közlekedni Björk szemétől a szájáig, majd fel az orra mentén, ismét a szeméig, most mondjuk, a másik oldalon. Ehhez a körkörösséghez társul, "jön rá az effekt", szépen berajzolták ugyanis Björk szemnedveit, amint elhagyják a könnycsatornáit, majd lefolynak az arcán, és ezt követi a kamera. Ezek a nedvek teljesen műnedvek, ezüst, króm, rózsaszín, minden van benne, pl. fekete is. A hatás nem is marad el.



A taszítás és vonzás jó öreg kettőse köszön ránk ismét, mégpedig pont abban a formában, amiben ezt Björk-től megszoktuk, amiben Björk ezt a műfajt művészi szintre emelte. A természettől való írtózásunkkal operál ez a klip is, pl. az éjszaka sötétjétől, a szél hidegétől, na és a testnedvek gusztustalanságától való félrecivilizált beidegződéseinket veszi alaposan célba. Nagyon szép klip, 100% művészet, és mint roppant emlékezetes "zenei reklámfilm", 100% jól sikerült termék-bevezetés is.