Gyorsbüfék, Gyorsnők
Fast Food, Fast Women 2000.
Hálás dolog egy New York-i gyorsbüfében indítani egy filmet, a Pulp Fiction és a Twin Peaks által kultikus hellyé vált gyorsétkezők egy másodperc alatt az amerikai hétköznapok sűrűjébe vezetik a nézőt, és ezzel egy jó alaphangulatot kap a film. A Fast Food továbbment ezen a vonalon, nemcsak egy amerikai étkezdében nyit, hanem többnyire ott is marad, a főszereplőnő pedig a büfé pincérlánya lesz.
Bella
(Anna Levine Thomson) pontosan úgy néz ki, ahogyan ezt egy gyorsbüfé megkívánja: szőke, hosszú haja van, vékony alakja, az ajka és a mellei pedig szilikonbarát megjelenésűek. Bella kívülről attraktív, belül pedig nagyon magányos és bizonytalan, ráadásul épp most közeledik a 35-ik szülinapja, aminek érthető okokból nem örül túlságosan. Amúgy nem kíván sokat az élettől, teljesen kitölti a napjait az étkezdében való jótékony és gondoskodó munka, a mamájával való telefonos csivitelés és hasonlók. A magánéleti front sem ideális, a lány immáron 12 éve a szeretője egy fura kistermetű alaknak, akiről megtudjuk, hogy színházi rendező a Broadway-en, és azt is láthatjuk, hogy a kapcsolatuk semmiről nem szól, legalábbis a férfi részéről.
A Gyorsbüfék, Gyors Nők nem siet sehova, úgy tűnik, rengeteg időt kapunk Bella életének, hétköznapjainak megismerésére, végülis a lány is tudott 12 évig várni álmai férfijára (az antipatikus törpe rendező-szeretőre), a film sem akar mindent egy csapásra megoldani.
Ehelyett mozaikszerűen haladunk előre, Bella legújabb szerelmi kalandjából kiindulva. Bella mamája leszervez neki egy randit egy Bruno nevű fiúval, aki taxisofőr és amatőr író egyben, amúgy pedig egy nagyon szimpatikus srác. Bella lelkileg felkészül a váratlan és kissé kényszeredett randevúra, aminek az lesz az eredménye, hogy eltitkolja, hogy családot és gyerekeket szeretne majd, inkább ráugrik a fiúra, és azt állítja, hogy nem szereti a gyerekeket. Ez a "nem mutatom ki az érzékeny pontjaimat"-tendencia a film többi szereplőjét is áthatja, és ebből lesznek azok az apró félreértések, amitől előre haladhat a film. Brunónak tetszik a lány, de nem árulja el, hogy éppen két gyerek van
rábízva, amiből az egyik a sajátja, és pont most tanulja az apaságot, meg azt sem, hogy odavan a gyerekekért. Bella egyik büfébeli vendége, Paul, a hatvanas éveiben járó úriember megismerkedik egy Emily nevű özvegyasszonnyal, és bár beleszeret a hasonlókorú nőbe, távolságtartóan viselkedik, és elhárítja Emily közeledését is - ő is félti az érzékeny pontjait. A szereplők kapcsolatai metszik egymást néhány ponton, úgyhogy egy idő után már majdnem mindenki találkozott a többiekkel valamilyen módon, és ebből egy Altman-féle Short Cuts (Rövidre Vágva)- típusú kapcsolati háló lesz, amelynek Bella a középpontja. A lány egyébként nem véletlenül, vagy csak jobb híján dolgozik a gyorsétteremben, mert - mint megtudjuk- korábban menő bróker volt, aki rengeteg pénzt keresett a tőzsdei elemzéseivel, csak közben nem érezte jól magát a bőrében, nem volt rendes kapcsolata a hétköznapok valóságával, ezért inkább a pincérkedést választotta. A karriervonalak amúgy sem annyira jellemzőek a filmben, inkább a magánéleti boldogulást tartja mindenki szem előtt, normális megélhetési lehetőségekkel párosítva. Szimpatikus és kedvelnivaló szereplőket látunk, akik nehezen húzódnak ki a csigaházaikból, hogy összeismerkedjenek másokkal, viszont ha elszánják magukat, akkor abból jó dolgok sülnek ki. A film jó ritmust tart az új történések tálalásában, félreértések, véletlenek és kellemes meglepetések jönnek sorra, és az egésznek életszerű hatása van, valóságos érzelmekkel és valóságos szereplőkkel.
A film Amos Kollek, 53 éves izraeli író-rendező munkája, akinek ez a harmadik közös filmje a főszereplőnő Anna Levine Thomsonnal. Első közös filmjük a Sue volt (1997), aminek nagy sikere volt Európában is, majd következett a Fiona (1999), ami kissé dokumentarista stílusban tárgyalta a periférikus helyzetben élő nők életét, és most a Fast Food, Fast Women zárja le ezt a női-trilógiát.
Anna
Thomsont már rengeteg filmben láthattuk eddig, általában mellékszereplőként. Játszott a Tiszta Románcban (a film legelején látható prostituált), a Tőzsdecápákban (egy nő a liftben), a Bad Boys-ban (az áruló titkárnő a rendőrségen), és még több nagyobb filmben (Végzetes Vonzerő, Valami Vadság, stb...), de főszereplőként leginkább Kollek, a független filmes rendező fedezte fel. Anna nagyon jól játszik a filmben, és amúgy is jó választás volt Bella szerepére, mert egyszerre különös és hétköznapi jelenség, mint amilyen Bella. Viszont furák voltak a színésznő ajkai a filmben, bizonyára kaptak egy szilikontöltetet, annyira teltek voltak, és ezzel folyamatosan magukra irányították a néző figyelmét. A többi színész és színésznő is színvonalasan játszott, a kedvencünk a Brunót alakító Jamie Harris. A fiatal színész ismerősnek tűnt számunkra, bár a hazai közönség csak az Apám Nevében, illetve az Elveszett Fiú c. (HBO-n játszott) filmekben láthatta. Brunóként tökéletesen játszotta a könnyed életvitelű srácot, aki először még a saját gyerekének sem tudja megjegyezni a nevét, aztán később annyira belejön az apaságba, hogy a kislánya rajongani fog érte, és mi, nézők is egyre jobban megkedveljük.
Mindent egybevéve jó filmnek tartjuk a Fast Food-ot, a kisebb gyengeségei felett pedig hajlamosak vagyunk átsiklani. Ilyen apróság például,
hogy csak a 30-asok és a 60-asok szerelmi ügyeit taglalja, még utalás szintjén sem jelennek meg a huszonévesek például, tinédzsereket pedig még hírből sem látunk. Ez amúgy egy más film esetében nem merülne fel hiányosságként, de mivel itt több generáció érzelmi élete a téma, ezért egy kicsit szélesebb körből is meríthetett volna az író, vagyis kevésnek tűnik az, hogy a fiatalabbak közül csak egy Wanda nevű lányt ismerünk meg, aki pont egy peep-show-lány, és akibe reménytelenül (vagy mégse?) szerelmes lesz Paul egyik barátja, a szintén hatvanas éveiben levő Seymour. Ezeken túl még fel kell emlegetnünk néhány olyan jelenetet, amikor néhány másodpercre mintha elakadna a cselekmény, vagy legalábbis mintha kizökkenne a medréből.
A filmet legtöbben a Woody Allen-filmekhez hasonlítják, szerintünk ez nem áll fenn, Amos Kolleknek meg van a maga saját stílusa, legalábbis ami ezt a mostani filmet illeti. Abban viszont van hasonlóság, hogy Kollek filmje is New York-ban játszódik, és nem topmenedzserek a szereplők, hanem problematikus hétköznapi emberek, bár a film vége még tartogat ezügyben is meglepetéseket...
-lidoc-
| Budapest Film |
