Megszólít az Éjszaka

Az egész film valóságos eseményeken alapul, melyek Point Pleasantben, Nyugat-Virginiában zajlottak le, és amelyek az 1967-es 46 életet követelő tömegszerencsétlenséghez vezettek. A film nagyon izgalmasan kezdődik, ám gyakorlatilag túl direkt is, mert a világ legboldogabb fiatal párjából hirtelen egy megözvegyült férfi marad csupán. Nem emiatt a tragédia miatt kezdődik izgalmasan a film, sőt, nem is biztos, hogy lelkünk mélyén meg tudunk bocsátani ezért a durvaságért. Hiába mondhatjuk, hogy "így könnyű", a film mégis meglehetősen jól kezdődik.

Richard Gere, mint mindig, most is zavartan hunyorog, és ez nemcsak nagyon jól áll neki, de a filmnek is jót tesz. Lehet, hogy sima pavlovi reflex, ám ha Gere hunyorogni kezd, a néző máris hajlamos azt érezni, hogy jó a film. Rögtön itt, a film első harmadában egy jókora dilemmába ütközünk. Gyakorlatilag az "Eljövendő Szép Napok" kapcsán merült fel először, hogy vajon nem esztétikai gengszterség-e iszonyat megrázó dolgok szerepeltetése egy drámai történetben. A szépség élménye ugyanis felkavarja az embert, ám ezt a felkavaró élményt más úton is el lehet érni, mégpedig súlyos tragédiával. Az eredmény majdnem ugyanaz. Ezért érdemes odafigyelni, mitől hatódik meg az ember.

A Megszólít Az Éjszaka elején Richard Gere megözvegyül,mégpedig eléggé drasztikus módon. Egy akciófilm vagy krimi elején egy feleség elvesztése "nem akkora nagy ügy", akármilyen drámai módon is következzen be a tragédia, hiszen lényegében benne van a pakliban. Legjobb példa talán erre A Szökevény. A feleség halálával kezdődik, látjuk a fekete-fehér felvételen, hogy megölik. Később, Kimble Doktor flashback-jei nyomán látjuk, amint együtt buliznak, majd boldogan távoznak a partiról, de miközben ezt látjuk, a feleség elvesztésének ténye már rég nem kérdéses. A Megszólít Az Éjszaka azonban nem egészen így indít, mivel itt a "boldog pár"- képet a szokásosnál normálisabban fejtik ki, vagyis a néző mit sem sejt. Aztán hirtelen bekövetkezik a tragédia, és mi csak nézünk (ezzel együtt a film nagy hatással van ránk). Ekkor kezdődik a film második harmada.

Az első harmad tragédiája egyetlen másodperc alatt zajlik le, vidáman autózik a fiatal pár, amikor valami fura dolog becsapódik a szélvédőbe. A nő rosszul lesz és kórházba kerül …. A film második részében arra derül fény, hogy mi az a valami, amit a feleség látott a baleset másodpercében. A tisztánlátás érdekében: ez a valami a Molyember (Mothman), aki szárnyas alakjáról kapta a nevét, lényegében úgy néz ki, mint egy angyal. Ez a második "rész" lényegében róla szól. Meg fogjuk tudni, hogy a komolyabb katasztrófák előtt szokott megjelenni, pl. Csernobilban is látták annak idején.

A harmadik "rész" pedig már azt a drámát tárja elénk, ahogyan Gere és a helyi rendőrnő próbálják megfejteni a Molyember üzenetét, és próbálnak megakadályozni egy tragédiát.

Ezt, hogy három részre tagolódik a film, illetve, hogy a három rész egymástól jól elkülönül, csak azért említettük meg, mert a film második egységénél az első egység felesége már csak egy múltbéli dráma, és emiatt érezzük, hogy talán a normálisnál durvábban indított a film, egy indokolatlan mértékben megrázó bevezetéssel.

Amúgy a filmről az az ember benyomása, hogy nagyon intenzíven indul, gyönyörűen van fényképezve, de nem úgy "gyönyörűen", hogy szép tájak, meg Távol Afrikától, hanem úgy, hogy "hú, a mindenit!", minden beállításból -melyek zömmel esti felvételek- kihozták, ami csak benne rejlett, sőt. A zene is jó, szóval egyáltalán nem panaszkodik a néző, leszámítva azt az egyetlen egy bibit, hogy a film nagyon-nagyon félelmetes, de tényleg. A feszültséget folyamatosan harapni lehet, az első perctől az utolsóig.

Oké, a második résztől kezd kicsit visszavenni ez a finom-feszültség, és átmegy sima horrorisztikus félelemkeltésbe.

Ekkor sem válik "olcsóvá", és talán ezért okoskodhattak úgy az alkotók, hogy az elején nagyon megnyomják a feleség-vonalat, hogy a közepénél a Gere karakter drámája megőrizze a film komolyságát az egyszerű horror-jellegű jelenetek közepette is.

A film a végére megint összekapja magát, egy borzasztó kisvárosi tragédiát "van szerencsénk" teljes részletességgel végigszemlélnünk, a film elején bevezetett elementáris drámai stílusban. Aztán egyszercsak vége, és noha úgy tűnik, hogy eléggé egyszerű volt a történet, csak nagyon művészien volt kifejtve, vagyis a csomagolás kicsivel többet nyomott, mint a tartalom, mégis elégedetten távozunk a moziból. Az utolsó emlékeink azok, hogy jó a zene, és hogy jó volt a történet, amit láttunk. Ekkor azonban lelki szemeink, illetve lelkünkben a kamera elkezd emelkedni, és a történet a kisvárossal együtt egyetlen pici ponttá zsugorodik, egy 1967-es tragédiává, melyben 46 ember életét vesztette.

Nagyon gyorsan elfelejti az ember ezt a filmet, de nem biztos, hogy azért, mintha nem lett volna jó. Inkább arról van szó, hogy a film elejére senkinek sincs az agya berendezkedve, értsd, senki nem akarhat egy olyan filmre emlékezni, amely azt mondja, hogy amikor nagyon boldog vagy, akkor csap le rád a halál. Senki nem akar rettegve autózni a feleségével, férjével, senki nem akar házat vásárolni úgy, hogy közbe eszébe jut ez a film. Tényleg az tűnik a legokosabbnak, ha az ember megszabadul tőle. Összességében jó film, ám gyorsan felejthető, művészien megoldott, ám túlzottan tragikus, vagyis összességében amolyan erős közepes filmélmény.