Mulholland Drive - A Sötétség Útja

Lynchet persze nem hatják meg az ilyen-olyan díjakra való jelölések, annál ő sokkal öntörvényűbb (a szó jó értelmében) és sokkal egyedibb művész, azzal együtt, hogy rá eddig sem az volt a jellemző, hogy Hollywood legbelső köreiben gyártotta volna a filmjeit.

Lynch-nek vannak olyan "fixa ideái", amelyek az első filmjeitől kezdve szinte minden egyes művében felbukkannak, olyan gondolatok és filmelemek, amik álomszerűvé, erőteljesen fantáziadússá és egyedivé teszik a filmjeit, és amelyeknek a meglététől lesz "Lynch-es" egy film, vagy sem. (A Lost Highway-ben például háttérbe szorultak ezek a hagyományos Lynch-elemek, nem is lett élvezhető, illetve értelmezhető a film). A Mulholland Dr. időben visszanyúlik egészen a '92-es Twin Peaks, Tűz Jöjj Velem-ig (átugorva így a '96-os Lost Highway-t és a '99-es The Straight Story-t), és egy klasszikus Lynch-stílusú darabot látunk, amiben van Szépség (Rita - Laura Harring), Ártatlan Lány (Betty - Naomi Watts), Főhős (Adam - Justin Theroux), és még egy sor egyenrangú szereplő. De most sem maradnak el a "Gonosz"-szal kapcsolatos alakok: egy szörnyeteg, egy vörös függöny előtt éneklő nő (Lynch egyszerűen odavan ezért a motívumért: hatalmas, súlyos függöny előtt áll egy mikrofon és egy nő, a sötétben csak a nő alakja van kivilágítva, és a filmben addig történt borzalmak után egy lágy dallamot énekel), és a törpe, aki egyenesen a Twin Peaksből érkezett. Mindezekből nem egy lehangoló vagy túlsúlyos történet bontakozik ki, hanem egy rejtélyekkel teli, izgalmas krimiszerűség, ami most mintha még inkább igyekezne két lábbal a talajon maradni, mint Lynch eddigi filmjei, ezért jól követhető és humoros is. Lynch hatalmas újítása, hogy nem szeret ismert színészekkel dolgozni, (ehelyett inkább ő fedez fel tehetségeket a filmvilág számára, lsd. Laura Dern, Isabella Rossellini, Kyle MacLachlan, Sherilyn Fenn, Sheryl Lee), és ez friss hozzáállás a Mulholland-nek is nagyon jól jött. Szinte minden szereplő ismeretlen arcnak tűnt számunkra, az egy Robert Forster-t kivéve, aki itt nyomozót játszott, és akit eddig a Jackie Brown főszereplőjeként tartottunk számon. Ismeretlen színészek, egy egyre szövevényesebbnek látszó rejtély, ártatlannak beállított sejtelmes képek, álomszerűség, és nagyon erős érzelmek adják ki a film alaphangulatát.

A jól ismert kisvárosi vonalat most egy vidéki fiatal lány képviseli, aki csinos kis pulóverben, tágra nyílt szemekkel érkezik meg "az Álmok Városába", Hollywoodba. Ő Betty, aki a színésznő nagynénijétől kölcsönkapja pár hónapra a lakását, hogy szerencsét próbálhasson, mint kezdő színésznő. Lynch történetei és rendezése semmihez sem hasonlíthatóak: míg másnál egy kommersz sztori kerekedne ki ebből "a vidéki kislány a nagyvárosban" témából (azon a vonalon haladva, ami bemutatná, mennyi mindent kell átélnie valakinek, aki egy védett közegből a nagyvárosba kerül), addig Lynchnél minden fordítva működik - Betty nemcsak tehetségesebb, hanem talpraesettebb, sőt dörzsöltebb is a Los Angeles-i csajoknál. Befogad a kölcsönlakásba egy idegen nőt, akit autóbaleset ért, és ezért elveszítette az emlékezőképességét. Hamar elkezd nyomozni a Ritaként bemutatkozott nő személyisége, és rejtélyes balesete után. Persze nem ismerjük David Lynch agyműködését, ha azt gondoljuk, hogy a film végig megmarad ezen a fő csapásvonalon. Betty és Rita abszolút főszereplők lesznek, de a kettejük története átsiklik egy ponton egy fura-misztikus terepre, aminek nézőként annyira nem tudunk örülni. Ez pontosan az utolsó félórában történik, vagyis kb. a 110-ik percnél egy érthetetlen, és az első látásra értelmezhetetlen fordulatot vesz az amúgy is szabad cselekményvezetés, a két lány más személyiségként jelenik meg, mint addig, és mi kezdjük végleg elveszíteni a fonalat. A kizökkenésünk ellen több dolgot tehetünk: nem dolgozunk filmnézői prekoncepciókkal, el tudunk szakadni a humoros és könnyed Adam-száltól (ő a főhősünk, egy fiatal Hollywood-i rendező), és tudomásul vesszük, hogy David Lynchnél nem feltétlenül a fő rejtély megoldása zár le egy filmet, vagyis inkább azt mondanánk, hogy nála új értelmet nyer a "rejtély", és annak "megoldása" is. Mindezekkel együtt nemcsak kiválóan szórakozunk a film alatt (és nevetünk, ami ritkaság a Lynch-filmeknél), hanem közben még egy sor plusz nézői aktivitást is végzünk, például meditatív képekkel pihentetjük az agyunkat (az éjszakai országúton autózunk hosszú percekig), megpróbáljuk kitalálni Rita titkát, és igyekszünk egybefogni a látottakat. Lynch alkalmazza a filmben az egyik hatásos specialitását is, ez pedig az a rendezői fogás, amivel a legtermészetesebbnek, a leghétköznapibbnak és kedvesnek tűnő, napfényes délutáni környezetbe csempészi bele a rettegést. Előszeretettel szerepelteti az átlagos amerikai gyorsbüfét, ahol a Twin Peaksben csodálatos áfonyás pitét lehetett kapni. Mialatt gyönyörű napfény süt be a büfé ablakain, és minden teljesen nyugodt, addig az ott ülő férfi - velünk együtt- eszeveszetten fél valamitől, aminek az ismeretlensége már-már elviselhetetlen feszültséget kelt benne is, meg bennünk is. A rendező elvarázsolja a nézőit, mint ahogy a szereplőit is.

A hatalmas fantázia és kifejezőképesség mentesítette Lynchet a nagy filmkészítési költségektől, mivel -bármilyen hihetetlenül is hangzik- mindössze 10 millió dollárból készült el a film. Ez egy teljesen low-budget (alacsony költségvetésű) filmre elegendő összeg, ami már egyetlen "sztár" szereplése esetén is kevésnek bizonyulna. (De Lynchnél továbbra is rendezői koncepció ismeretlen színészekkel forgatni, nem pedig spórolási hajlandóság).

A Mulholland Dr. az utolsó félórát leszámítva nagyon jó film, ami azt jelenti, hogy a Lynch-rajongóknak kellemes meglepetés, és az "új" nézőknek pedig remek élmény. Ha 110 perces maradt volna a film, akkor a kedvencünkké válhatott volna, így -mivel nem tekinthetünk el a film befejezésétől- átcsúszott az erős művészfilm-kategóriába, és azon belül tartjuk érdekesnek, elgondolkodtatónak, de nem igazán jónak. Fantáziadús, de nem működőképes a film vége, kár, hogy mindenki az utolsó percek hatása alatt áll fel a film után, és sokan ezzel a csalódottság-érzettel hagyják el a mozit. Persze utána napokig nem hagy minket nyugodni a filmélményünk, fel-felbukkannak belőle képek és hangulatok, és minél többet gondolunk rá, annál hajlamosabbak leszünk megbocsátani neki a fura befejezését is. Sőt, a sok ellenkezés ellenére nem haboznánk újra megnézni sem.

-lidoc-