A Skorpiókirály

Ismétlés a tudás anyja, már két epizódnyi edzés áll mögöttünk, így elmondhatjuk, hogy egészen jól begyakoroltuk, hogyan kell Múmiát néznünk. Tehát ha valami nem egészen jól sülne el, minket biztosan nem lehetne érte hibáztatni, mi a magunk helyén profik vagyunk, profi Múmia-nézők. Ez "a Múmia 1 és 2 alkotóinak filmje", szokták mondani, ám a helyzet ennél egy kicsivel árnyaltabb. Stephen Sommers, az előző két rész írója és rendezője ebben a filmben csak mint a plusz egyedik író van jelen, ám egyéb területen előlépet, hiszen ez a film immár producerként is jegyzi őt. Az előző két részt még meg tudta írni teljesen egyedül is, most pedig társai akadtak, és a rendezéstől is visszavonult? Nem hinnénk. Az ábra inkább azt adja ki, hogy Sommers a nevét adta egy teljesen új produkcióhoz, cserébe a produceri státuszért, miközben ez gyakorlatilag már egy másik ember, Chuck Russell, a Végképp Eltörölni rendezőjének Múmia-vállalkozása.

Amúgy, történetileg úgy néz ki a dolog, hogy a Múmia 1. a zagyva összevisszaságával, a harsány, hangos, de annál igénytelenebb szórakozás élményét jelentette. Béna volt a történet. A sok-sok szelektíven támadó bogár, az idióta angol tesó, John Hannah karaktere és a múmia összes támadása gyakorlatilag semmit nem nyújtott, csak egy zombi-filmet, ami normálisan egy B-kategóriás filmet jelent, aminek nem örülünk, ha moziban vagyunk, és nem egy tévé-képernyő előtt ülünk. Ekkor jött a Múmia 2., amelyet mi "Múmia-Light"-ként emlegetünk, és amellyel meglehetősen elégedettek voltunk. Jó szórakozást nyújtott a maga helyén. Vicces, elegáns, egészében normis látvány-kalandfilm volt, a szem olyan rágógumija, amely nem roncsolja a retinát, sem az agysejteket. Amíg a Múmia 1-et lényegében senkinek, a Múmia 2-t szinte mindenkinek ajánlottuk, aki valami egyszerű szórakozásra vágyik.

A Múmia 3-mal kapcsolatban szinte már egyáltalán nem kellett tartanunk attól, hogy durva lesz, hiszen a tendencia (Múmia 2>Múmia 1) önmagáért beszél. Mégis, amikor a film elkezdődött, az ember agya valahogy automatikusan felszisszent. Ennek a "szisszenésnek" az az oka, hogy a világot jelentő vásznat most egyszeriben pankrátorok lepték el, mintha büntetésből -vagy jobbik esetben tévedésből- a Conan, A Barbár idejébe utaltak volna minket be. A pankráció vicces dolog, de szerintünk nem a moziba való. Vicces, ha a Vizesnyolcas Adam Sandler-jének a kedvence, "Genyó-Kapitány" egy másodpercre megjelenik a filmben, de nem vicces, ha mindenféle olcsó tévésorozatok mellékszereplőiből látunk csúcstalálkozót. Persze vesszük az adást, hogy ez annyira rossz akar lenni, hogy az már végül jó, de a jó cowboy köti az ebet a karóhoz, és nem téveszti meg, ha valaki elmondja neki, hogy amit lát, az nem véletlenül olyan (rossz), mint amilyen, hanem direkt. Az ember, ha moziba megy, szeretne minél távolabb kerülni a súlyos tévésorozatoktól, és a pankrációtól is egyben, így talán ez a felszisszenés nem is olyan indokoltatlan. Ezzel párhuzamosan vegyük észre, hogy Brendan Fraser és Rachel Weisz is hiányoznak a Skorpiókirályból, pedig ők arcok voltak, szereplők, színészek, és hűlt helyüket most rossz érzéssel adjuk át a pankrátoroknak.

A film ezzel együtt jó, mondhatnánk, hiszen nincs benne semmi, ami rossz lenne, ám ez badarság, mert semmi jó sincs benne. Semmi, az egy darab szexi főszereplőnőn kívül, akinek a combja végig mintaszerűen kilátszik, és ha az amúgy átlátszó szoknyaszerűségtől eltekintünk, azt mondhatnók, "ez a csaj egy bikiniben szerepli végig a filmet". Joey Tribiani persze örül ennek, ám ez akkor is olcsó poén. Az ilyen filmek, lássuk be, akkor jönnek jól, ha valaki egy repülőn ül, és valahogy egyszerűen át akar vegetálni másfél órát. Mi azonban (olvasóinkkal egyetemben) abban hiszünk, hogy a pénzünkért és időnkért cserébe mást is kell kérnünk és kapnunk, mint vegetációt.

-zé-