Az Ismeretlen Kód

Ez a szerkezeti megoldás elsőre "nyugtalanítóan" hathat, hiszen nyomban világossá válik, hogy egy direkt művészfilmről van szó, aminek mindig megvan a maga kockázata. A normál filmek lehetnek esetleg annyira jók, hogy az már "művészet", de ez nem jelenti azt, hogy a hétköznapi film szintjén nem állják meg a helyüket. Ezzel szemben a direkt művészfilmek dupla vagy semmit játszanak, és a kaland, amibe a vállalkozó kedvű nézőt bevonják, olyan, hogy ha nem jön össze a "jó művészfilm" élménye, az egész film máris repül az erőltetett és kellemetlen élmények közé. Az Ismeretlen Kód tulajdonképpen ritka kivétel, mert megnyeri a dupla vagy semmit, és "jó művészfilmként" int búcsút nekünk a felgördülő stáblistánál.

A filmet persze mindenki Juliette Binoche miatt nézi meg, éppen ezért kérdés, hogy mit keres benne? Hogy vajon főszereplő-e, vagy csak a nevével húzza fel a számára esetleg rokonszenves rendező filmjét? A válasz az, hogy rendes főszereplő, semmi kamu nincs ekörül, még ha még oly sok cselekményszálból van is összerakva a film, Binoche karaktere abszolúte vezető pozíciót tölt be. Binoche egy párizsi színésznőt alakít, mégpedig eléggé hitelesen, kedvencünk, hogy végig kényelmes ruhákban mozog, és edzőcsukában, amivel a kényelem és elegancia vagy-vagy-át kétségkívül az előbbi javára döntötte el. Ez a színésznő sikeres, éppen egy thrillerben játszik, a Gyűjtő c. valóságos történet filmváltozatában. Eléggé izgi. Ezen kívül látjuk a színésznőnket egy színdarab próbáján is, valószínűleg meg kellene tudnunk mondani, mi a darab, de végül is ez nem egy műveltségi vetélkedő. Lényeg, hogy nagyon szép & izgi jelenet (ez is), amikor Binoche az utcai szerkójában (tréningcipő beleértve) próbálja előadni a számára szerintünk nem igazán passzoló nagyszájú cseléd szerepet. A jelenet, mint a legtöbb, egyetlen kameraállású jelenet, vágás nélkül látható (de ez igaziból nem tűnik fel, mert jó érzékkel van szerkesztve a film). Itt a sötét nézőtér közepéről nézzük őt, aki kicsit homályos. Akik élesek, azok a sötétben susmorgó színházi fejek, rendezők, feltehetőleg szereposztók, stb. A jelenet végén Binoche megkérdi, szemben a vakító fénnyel, hogy van ott valaki? Nekünk úgy tűnik, nincs.

Valójában korántsem ez az egyetlen emlékezetes jelenet. Van például egy román (??) asszony, akit a film elején hazatoloncolnak Párizsból, mert koldult. Ez az asszony hazatér, és találkozik a férjével, illetve élettársával. Kavicsbánya-szerű ipari környezet, munkagépek kavarják a port, mintha szélvihar lenne. A két alak egymásba kapaszkodik, szeretik egymást, összetartoznak, 100% filmes élmény, expresszív, mint egy némafilm. Ezt követi egy másik (csak ízelítőként): Binoche az otthonában vasal. Elképesztő. Egy ilyen jelenet, a szutyorgó vasalóval, a lenge, otthoni öltözetű Binoche-sal, a háttérben bekapcsolt tévével emlékezetes élményként vésődik az emlékezetünkbe. Nem semmi, de tényleg. Közben lehalkítja a tévét, mert a szomszédban úgy hallja, mintha egy kisgyereket bántalmaznának, és itt már a film történet-vezetéséről beszélünk.

A látszólag lazán egymás után rakott jelenetek, sőt, jelenet-részletek (néha a jelenetek csak úgy elvágódnak, és kész, nem mindegyik fut "végig") azért meglehetős pontossággal görgetik előre a cselekményt. Tisztára, mint egy focipálya, és a cselekmény a labda. Minden játékos belerúg egyet, minden jelenetben történik valami, minden jelenet gördít valamit előre a cselekményen, és így haladunk masszívan a kapu, vagyis a végkifejlet felé. Mindez azt a romantikus művészfilmes elvárásunkat is kielégíti, hogy a végén álljon már össze a kép a sok-sok apró részletből, ha lehet.

Ami magát az ismeretlen kódot illeti, ez sem valami blöff, hanem egy nagyon szép allegória, egy költői kép. A kapu-kódról van szó, látjuk, amint nyílik a kapu, mert Binoche beütötte a helyes kódot, eltűnik a kapu mögött, ez az a hely, ahol ő él. Közben a román (??) nő kilátástalanul keresi a helyét ugyanazon a környéken, Binoche pasijában pedig praktikus döntést idéz elő, hogy véletlenül nem tudta beütni a helyes kódot, és ezért nem jutott be az esőben.

Drámai film, nem is kérdés, ám kicsit sem nyomasztó, sőt, ellenkezőleg. Minden perce kincs, minden perce komolyan átélhető, klasszikusan megvalósított filmélmény. Mindenkinek ajánljuk, aki egy jó művészfilmre vágyik.