Nevem: Sam

A csöppnyi rákészülés a történet komolyságának szól: egy szellemileg visszamaradt (kb. 70-es IQ-jú) férfi, Sam Dawson (Sean Penn) sajátos körülmények folytán egyszer csak magára marad egy újszülött csecsemővel, a kislányával, akit az anyja nem kívánt látni a szülés után. Sam olyanfajta sérült, vagy szellemileg beteg embernek van bemutatva a filmben, aki tisztában van a világ dolgaival, érzelmi élete tökéletesen működik, viszont bizonyos dolgokat egyáltalán nem tud megtanulni (pl. folyékonyan olvasni), lassú a felfogása, és mindehhez még társul egy kis adag autista vonás is, vagyis hajlamos kényszeresen ragaszkodni a megszokásaihoz és rutincselekvéseihez. Mindezeket Sean Penn a lehető legegyszerűbb eszközökkel próbálja megjeleníteni, és ez annyira sikerül is neki, hogy hamar elfeledjük, hogy az első jelenetekben a mozgása még nagyon emlékeztetett minket a Keresd a Nőt! c. Farelly-film bugyuta Warren-éhez, aki szintén szellemileg retardált volt, és akinek szintén fura kéztartása volt a filmben.

Tehát Sam magára marad egy kislánnyal (Lucy / Dakota Fanning), és semmilyen más segítségre nem számíthat, csak a hasonlóan beteg barátai segítségére. Ezeknek a sérült barátoknak a cselekményszála néhol vicces, néholmegható, ritkán pedig szomorú, de a jelenlétük alapvetően gazdagítja a történetet. A gyerekgondozással kapcsolatos tennivalókat egy évek óta bezárkózott, pánikbeteg (?) barátnő, Annie mondja el Samnek, a többiek, a Dawn-kóros, üldözési mániás, és egyéb betegséggel bíró barátok pedig egyszerűen ott segítenek, ahol tudnak a gyerek körül.

Lucy percek alatt hét éves lesz a filmben, és ezzel együtt jelennek meg a gondok a nevelése körül, vagyis bukkan elő a film fő bonyodalma. A 7 éves Lucyt a 8 éves Dakota Fanning nevű színész-kislány játssza, olyan élethűen, amihez hasonlót eddig még sohasem láttunk (a kicsi Drew Barrymore nagyon ügyes volt az E.T.-ben, Edward Furlong a Terminator 2-ben, de egyikük sem volt annyira elképesztően igazi színész/nő, mint Dakota a filmünkben). Lucy hamar felismeri, hogy ő ugyanolyan értelmi színvonalon áll 7 évesen, mint az apja, látja, ahogy Sam csak egyetlen pizzériába hajlandó elmenni, a hét egy megadott napján, és azt, hogy ő, gyerek létére ügyesebben tud rendelni a pincérnőtől, mint a saját apja. Ezeket a dolgokat a kislány olyan komoly és mély értelmű pillantásokkal veszi tudomásul, és olyan kifejező mimikával mutatja be nekünk, ami tisztán tükrözi a tényt, hogy ő már 8 évesen is egy teljesen kész színésznő, aki felnőttkorában aratni fog Hollywoodban. Már csakis miatta is érdemes megnézni a filmet, de rajta kívül még van két figyelemreméltó személyiség a filmben, a felnőtt színészek, Sean Penn és Michelle Pfeiffer.

Sean Penn-t egyáltalán nem szeretjük, se színészként, se rendezőként (színészként: Ments meg, Uram, Játszma, Halálkanyar, stb..., rendezőként: Menekülés az Éjszakába, Az Ítélet Megszállottja, Az Indián Vér), és ez a véleményünk a Nevem: Sam után sem változott meg, de ezzel együtt el kell ismernünk, hogy Dustin Hoffman-kaliberű alakítást nyújtott a retardált Sam szerepében. Nem erőltette, hogy a nézőkben szánalmat ébresszen a figura elesettsége, inkább arra épített, hogy az empátiával rendelkező nézők át tudják érezni a játékán keresztül azt, hogy egy kevés IQ-jú embernek ugyanolyan motivációi, érzései és fájdalmai lehetnek (ha nem nagyobbak), mint egy "normális" embernek. Sean Penn jól játszott, a női nézők pedig alig győzték előszedni a papír zsebkendőket attól a jelenettől kezdve, amikor Lucyt a gyámhatóság el akarja venni Samtől.

Egy érzelmes filmről van szó, amin tényleg nagyon jókat lehet sírni, ha úgy hozza az ember kedve, de persze anélkül is kellemes hatást tud gyakorolni ránk. Michelle Pfeiffer -a sok melegszívű karakter ellenpontjaként- egy hidegfejű ügyvédnőt alakít, aki szinte csak véletlenül vállalja el Sam védelmét, de végül ő lesz az, aki - saját maga állítása szerint is- többet kap ebből a kapcsolatból, mint a védence. Pfeiffer már rutinos a hideg karakterek eljátszásában (Veszélyes Kölykök, Ezer Hold, Hírek Szerelmesei), vagyis inkább abban, hogy a kezdetben zárkózott és hűvös női karakterét a film végére megszelídítse, mint ahogy ez történt filmünk esetében is. Az általa eljátszott Rita Harrison ügyvédnő egy jókora jellemfejlődésen megy keresztül a történetben, ami minden komolyabb film elengedhetetlen kelléke, úgyhogy ez a Nevem: Sam-ben is jól veszi ki magát.

A sztárok jelenlétéhez képest meglehetősen kevés pénzből (22 millió dollár) készült film jól szerepelt az USA-ban, a viszonylag periférikus témája ellenére hamar 40 millió dollár feletti bevételt könyvelhetett el. Nálunk is bizonyára sokan fogják kedvelni ezt az érzelmes-megható filmet, és a már említett "csöppnyi rákészülés" után nem fognak csalódni Sam és Lucy nem mindennapi, de annál jobban átérezhető történetében.