Femme Fatale

A film első negyedórájában szembesülünk a ténnyel, hogy itt bizony egy művészfilmről van szó (azt még nem tudjuk, jó, vagy rossz művészfilmről), mert egy, a Ravel Bolerójához nagyon hasonló zenét hallgatunk, és ez nagyon furcsa. Furcsa az, hogy egy film több különböző jelenetét 1db zenére fűzik fel, hosszú-hosszú perceken keresztül. Utoljára ilyet a Nyakunkon az Élet-ben láttunk, a film végén több jelenetet a "You Say" kezdetű szám fedett le, de ott, mondjuk, nem volt okunk a panaszra. Itt ez a megoldás nagyon rosszul sül el, mert a jelenetek tartalma elsikkad a zene alatt. Hogy egyszerűen fejezzük ki magunkat, ezzel a megoldással az első 10-15 percet "eladták" a művészfilmes zsűriknek, lemondva közben a fizető közönségről.

A film egyébként három különböző filmből áll össze. Az első negyedóra a Bolerós zenével az első film, amiben a főszereplő (fatális) nő, Laure egy nagy balhéban vesz részt, egy ékszerrablásban. Az, hogy a milliókat érő gyémántokat viselő modell Regis Wargnier rendező társaságában érkezik moziba, ahol éppen a rendező 99-es Kelet-Nyugat c. filmjét vetítik, a Cannes-i fesztivál keretében, ugyancsak a művészfilmek iránt elfogult zsűrik felé küldött hódolat-gesztus. Mintha azt mondaná a film, "kedves művészfilm-rajongók, kérlek, szeressetek engem, én is szeretem a művészfilmeket, még akkor is, ha most épp egy krimi alakját próbálom felölteni". Na mindegy, lényeg, hogy a hosszúra nyújtott akció végül abba torkollik, hogy Laure a fülébe súg valamit a topmodellnek, amitől az, ahelyett, hogy beülne a díszterembe, a rendező oldalán fenntartott helyére, inkább átszambázik a női mellékhelységbe, hogy Laure-vel smacizzon. Smacizás közben a modell ügyet sem vet arra, hogy Laure levagdossa róla az ékszereket, amit a földről a másik WC-fülkében guggoló gengszter módszeresen kicserélget hamisítványokra. Agyas egy rablás, annyi szent. A végén a főgengszter le akarja lőni a modellt, de Laure közbelép, végül a főgengszter fekszik vérző sebeivel a mosdó csempézetén, Laure pedig elinal.

A második rész megint egy béka lenyelésével kezdődik, ami persze megint a művészfilmes zsűrik felé történő eszeveszett kacsingatásnak felel meg. Banderast látjuk egy erkélyen fotózgatni, aztán egyszercsak kettévágják a vásznat. Igen, osztott képmező, ahogyan a Charlie Angyalai-ban szokás. Az egyik képben Banderas-t, a fotóst látjuk, a másikban pedig Rebecca Romijn-Stamos (Laure) ad át valamit a modell-lánynak az "előző filmből". Nicolas, a fotós (Banderas) lefotózza az aktust, mi pedig el vagyunk képedve, hogy a kép miért van kettévágva. Itt már tényleg olyan érzés, mintha kicsit elrontották volna az esti mozinkat. A lényeg az, hogy a lányt perceken belül elkapják az "előző film" gengszterei, és majdnem megölik, de egy olyan házaspár bukkan a félholt lányra, akik éppen saját lányukat keresik, aki eltűnt, és pont úgy néz ki, mint Laure, őt is Rebecca Romijn-Stamos alakítja, csak a neve más, "Lily".

A történet fura csavarjai, a Bolerós zene, a kettévágott képmező kicsit furán veszik ki magukat. Nagyon úgy tűnik, hogy valaki (a film írója és rendezője, Brian De Palma) valamiféle szemfényvesztést akart elkövetni. Addig akarta húzni, tekerni, csavarni a történetet, ameddig a művészfilmek iránt affinis zsűrik meg nem adják magukat. Közben persze ugyanez a történet nem lépi túl egy roppant egyszerű krimi kereteit, amilyenből a 80-as években éppen elég készült. Egy nyilvánvalóan kétkulacsos technikáról van szó, mintha ugyanazt az autót sportjárgányként és haszonjárműként akarnák eladni, mégpedig egyszerre. Vagy méginkább, mintha egy "itt a piros, hol a piros"-partin vennénk részt, ahol a cselekmény minden egyes pontján valahogy megpróbálják eltakarni azt, amit valóban látunk. Látunk egy-egy nagyon egyszerű jelenetet, amelyik a nagyon egyszerű történetbe illeszkedik, de folyamatosan el akarják velünk hitetni, hogy amit látunk, az nem az, aminek látjuk. Hogy tulajdonképpen nem is egy krimit látunk, és nem is egy gyengén sikerült jelenetet, ahol a szomszéd WC-fülkéből cserélgetik az ékszereket, mintha valamelyik óvodás banda hajtaná végre a "balhét", hanem valami mást, valami többet. És akkor végig így nézzük a filmet, csak amikor felállunk a székből, és esetleg rákérdezünk, hogy vajon mitől volt ez a film több, mitől volt annyira más, hogy rá nem vonatkoztak a szokásos filmekre érvényes törvények, nem találunk rá választ.

Persze, az is felmerül, hogy egy ilyen bénán megírt krimit hogy lehetett keresztülvinni, mert okés, hogy Regris Wagnier benne van, a Bolerós rész is ott van, és ketté van vágva a képvászon percekig, de kell még valami, amitől a légy végül bekrepál, ami miatt a rendező és a producerek terve szerint a művészfilmes zsűri végül bekajálja a filmet. Ez a dolog pedig nem más, mit az, hogy a film több "idősíkon játszódik", hogy valakinek lepereg élete filmje, de többet erről nem igazán volna illő elmondani. Lényeg, hogy a változatosság kedvéért ez a "több idősík"- dolog is nagyon egyszerűen van megoldva. Egyszerűen a néző les, hogy "most akkor mi van?", ennyire egyszerű nem lehet valami. Ekkor jön be a már megszokott itt-a-piros módszer, hogy valahányszor kilóg a lóláb, lelepleződne egy-egy gyengepont, rögtön lefedezik egy másik ugyancsak gyenge jelenettel. Az "idősík"-váltás bénán sül el, de sebaj, ezt azzal védik le, hogy néhány részletet különös odafigyeléssel állítanak be, és így a film után például azt lehet mondani, hogy "de emlékszel, hogy ebben és ebben a jelenetben az óra a falon éppen menyit mutatott?", vagy "emlékszel, hogy a csávó falán a kép mit ábrázolt?". "A végzet hatalma", "a kör bezárul", "a részletek módfelett klappolnak", "nagyon profin van megcsinálva", ezeket a gondolatokat igyekszik a film a fülünkbe súgni, de valahogy nem hiszünk ennek a hangnak.

Lényegében nem kapunk mást, csak sokszor látott történet-foszlányokat ügyetlenül egybegyúrva. Az igyekezet nagy, de az eredmény törpe. Ez az igyekezet egyébként nem szól másról, mint hogy kommersz és uncsi dolgokat művésziként adjanak el, illetve, hogy megmondják nekünk, hogy amit látunk, az nem az, aminek látszik.

A filmben vannak intő jelek, amik a nem egészen igényes színvonalról árulkodnak. Az egyik gengszter belép egy hotelszobába, és leüti, aki ajtót nyit neki. Mármost, ez a leütés egy olyan átlátszó testmozdulattal kezdődik, amilyent maximum a 70-es években nem vett volna észre valaki. Ez persze egy kiragadott egy másodperc, de annyira furcsa volt ez a technikai igénytelenség, hogy a néző egyből arra gondolhatott, hogy itt bizony nem sokat adnak a hiteles mozdulatsorokra. A másik furcsaság az volt, hogy Banderast felhívják, hogy elvállaljon egy paparazzi munkát, és azt kérdik tőle, hogy "eszel rendesen?". Ez tipikus 80-as évek, amikor a tehetséges szabadúszó fotósnak étkezési gondjai lehetnek, mindegy, ez is csak egy másodperc, de valahogy nagyon idegenül csengett az egész, és szintén rossz előérzetet keltett a film minőségével kapcsolatban. A harmadik rossz dolog az volt, amikor Banderas bement a nőhöz, és valami miatt meleg-stílusban kezdett el beszélni, úgy affektált, mintha meleg lenne, az egész jelenet valahogy nagyon béna volt. Tipikusan az a helyzet állt elő, amikor nem áll össze egy kép, van olyan, amikor egy forgatókönyv, vagy annak egy-egy jelenete leírva esetleg jól hangzik, de megcsinálva már nem, mert a valódi motivációk hiányzanak, az, ami miatt az adott karakter benyit a nőhöz, az, amit az adott karakter ekkor érez, gondol, satöbbi. Nem tudni, mi lehetett a baj, de ez a jelenet rosszul volt megrendezve, és ez megintcsak a film kérdéses minőségét vetítette előre.

Szerintünk De Palma-nak el kellett volna döntenie, hogy a krimi, vagy a misztikum mezején szeretne babérokat, hogy a művészfilmes zsűrik, vagy a normál-filmes közönséget részesíti-e előnyben, bár ez utóbbi terén, a kétkulacsos stratégia ellenére tulajdonképpen biztos kézzel hozta meg a döntést. Így azonban azt kell mondanunk, művészfilmnek csak kevéssé művészi a film (még akkor is, ha mind Banderas, mind Rebecca Romijn-Stamos folyamatosan akcentussal beszélnek), misztikumnak is sekély, kriminek pedig sablonos és gyenge.