Egy Veszedelmes Elme Vallomásai
A film magyar címe nem véletlenül hasonlít a többszörös Oscar-díjas Egy Csodálatos Elme (A Beautiful Mind) címére, 
mivel akár hisszük, akár nem, itt is egy titkosügynökös sztoriról van szó, főszerepben ezúttal egy hétköznapi emberrel, aki másodállásban a CIA-nak bérgyilkol.
Hősünket Chuck Barris-nek hívják (Sam Rockwell), akit ahhoz képest, hogy az ő élete ihlette a megfilmesítést, az utolsó percekig nem sikerült megkedvelnünk. Barris a '70-es években mindenféle TV-show-k kitalálásával és producelésével tette ismertté magát, többek közt az ő nevéhez fűződik az a "The Dating Game" c. játék is, ami még 1997-ben is népszerű show-műsorként futott az MTV-n, Singled Out címmel. Miközben Barris egy média-agytrösztként ontotta magából az újabb spontán és szabadszájú show-ötleteket, egy másodállása is adódott: a CIA felkérte rá, legyen az ő bérgyilkosuk, és később, ha már úgyis utazgat a show-ival szerte a világban, tegye hasznossá magát, és öljön meg néhány embert az amerikai kormány megbízásából. Körülbelül ennyi a történet, és még külön hálásak is lehetünk, hogy ezúttal nemcsak az elmékben játszódnak le az ügynöki megbízások (mint az általunk nem kedvelt A Beautiful Mind-ban), hanem valóságosak, vagyis megtörténtek. Persze ettől még nem szórakozunk jobban, mert bármennyire is elfogultak vagyunk George Clooney minden megnyilvánulásával szemben, ez a film nem sikerült jól, sőt, az első kifejezés, ami eszünkbe jut róla, az a "fárasztó".
Kezdjük a történettel: a forgatókönyv Charlie Kaufman munkája, azé a Kaufman-é, aki a "Being John Malkovich", illetve a "Libidó" (Human Nature) c. filmeket is írta, és aki legutóbb a saját életéből (illetve fikcionizált bátyjáéból) készített forgatókönyvet, Adaptation címmel (a film már kapott egy Oscar-díjat idén, a főszereplője Nicholas Cage). Kaufman könyvei általában nem könnyűek, de ha már itt tartunk, szerintünk nem is túlságosan működőképesek. 
A John Malkovich-menetből épp, hogy nem lett kultfilm, vagyis egy jól behatárolható körnek nagyon tetszett mind az USA-ban, mind Európában, mégis, ha visszagondolunk rá, az is egy fárasztó film volt. (Az is igaz, hogy a jobbik fajtából). A Libidó viszont már csak távolból integetett a nézhetőségnek, az egy simán "elszállt" történet, és egy értelmezhetetlen, rossz film lett. Kaufman tehát egy karakteres forgatókönyvíró, de ez az egyedisége leginkább a művészfilmes káosz felé hajtja az általa írt történeteket. Most sem lett másként: filmünk esetében többször majdnem végzetesen elveszítjük a fonalat a cselekmény követésénél, sok motívumot, tettet és párbeszédet alapjáraton nem értünk benne, és akkor még nem szóltunk a történet lassúságáról, ami olyan hatást tesz ránk, mintha harapófogóval kellene minden szót kihúzni valakiből. Mindezt a '70-es évekbe helyezve képzeljük el (a film több évtizedet felölel, de a '70-es évek a leghangsúlyosabb benne), borzasztó ruhákkal és viselkedésekkel megküldve, a középpontban egy tökéletesen antipatikus főszereplővel.
Ezek tehát az adottságaink, és ezekből próbált George Clooney kihozni valami életrajzi film-szerűt, ami stílusában leginkább az Ember a Holdon c. Milos Forman/Jim Carrey-filmre emlékeztetne minket (és nem azért, mert ott a főszereplőt hívták Kaufman-nak), ha nem lennének benne bérgyilkosságok. Barris személyiségét annyira sokrétűnek állítja be a film, hogy az utolsó percekben sem tudjuk, milyen is volt ez az ember, élvezte-e végül, hogy ismeretlen embereket tett el láb alól, jó volt-e neki, hogy kettős életet élt, és például miért nem volt szerelmes az egyetlen hozzá közelálló nőbe, Penny-be (Drew Barrymore)? 
Ezekre a kérdésekre nem kapunk választ, helyette inkább elég görcsös és merev színészi játékokat láthatunk, kezdve a főszereplő Sam Rockwell-lel, aki nem volt képes egy összeállt képet adni a karakteréről, és hiába szerettük az eddigi szerepeiben (Széftörők, Galaxy Quest, Charlie Angyalai), most egyáltalán nem voltunk elégedettek vele. Mint ahogy Julia Roberts-szel sem, aki bár Clooney ős-havernőjeként hihetetlenül olcsón (250 ezer dollárért) vállalta el az ügynöknő Patricia szerepét, sajnos hiába volt ennyire jófej, ezúttal is csak egy Ocean's 11-szerű közepes szintű beugrást láthattunk tőle.
Ezek fényében nem csodálkozhatunk azon, hogy a film még szülőföldjén sem hozta be az árát (a 29 millió dolláros alkotás úgy a 16 milliós bevételnél stagnál), és nemcsak közönség-, de szakmai sikert sem könyvelhetett el. Azt gondoljuk, hogy ezért legfőképp maga a történet, azontúl pedig maga a forgatókönyvíró a felelős, mivel egy ennyire elröppent sztoriból kevesen tudtak volna átélhetőbb filmet kihozni. A mérleg szerint Clooney első rendezése nem sikerült, a majdnem két órás film a moziszékből felállva sokkal többnek tűnik, és az ezidő alatt szerzett élményekkel sincs minden rendben. A nehezen követhető cselekményt és a mesterkélt művészies beállításokat nem tudja feledtetni Clooney színészi játéka sem, ami pedig furamód az egyetlen értékelhető színészi teljesítmény a filmben. A rendező játssza el a Barrist beszervező CIA-ügynököt, Jim Byrd-öt, aki bár nagyon profi, célratörő és tömör, nem tudja kiszúrni a köreikbe beférkőzött kettős ügynököt.
Ez alapján a film alapján Clooney még mindig sokkal jobb színész, mint rendező, bár szerintünk korai lenne még leírni őt a rendezői fronton. Ha legközelebb egy jobb történetet választ, és esetleg 2 másodpercnél tovább is megjelenteti Brad Pitt és Matt Damon nevű haverjait (akik most kb. ennyi időt töltöttek a filmvásznon, cameo-ként), és persze magát sem hagyja ki a szereposztásból, akkor ismét vevők leszünk a filmjére.
