A Temetetlen Halott

Tulajdonképpen bátor dolog filmre vinni egy olyan magyar történelmi hőst, akit csak pár évtized választ el tőlünk, akit az egyik rendszer kivégzett, majd a másik rehabilitált, akinek a családja itt él köztünk, és akiről még mindig nem alakult ki egy egységes történelmi kép, vagyis mindenki úgy gondolhat rá, ahogy akar. Nehéz ügy egy ilyen filmet tető alá hozni, mert itt nemcsak a szokásos filmes szempontokat kell figyelembe venni, hanem a történelmi hitelesség is ugyanennyire fontos követelmény, miközben persze az az alap, hogy egy rendezőnek joga a maga szubjektív látásmódján keresztül "életre hívni" a hősét, olyan alakban, ahogyan ő látja. És még mindig nincs vége a sornak, mert ott vannak a nézők is, akik ahányan vannak, úgy fogadják be a filmet, van, aki egyfajta történelemleckeként, van, aki egy halálraítélt férfi tragédiájaként, van, aki az 56-os forradalom mártírjai előtti tisztelgésként, és bizonyára van, aki csupán egy "sima" filmként.

Ez utóbbi sem egy rossz kiindulópont, mert a film jó, úgy, ahogy van. Anélkül, hogy elemeire bontanánk, meg kell jegyeznünk, jó a forgatókönyv (a rendezőnő és Pataki Éva munkája, Jancsó Miklós dramaturgiai segédletével), nagyon szépek és emlékezetesek a képek (Jancsó Nyika, Jancsó Miklós fiának a munkája), a két óra alatt szinte végig tapintható az a drámai feszültség, ami egy ilyen történetet és egy ilyen történelmi alakot megillet, és persze nagyon jók a színészek is, kezdve Jan Nowicki-val, aki Nagy Imrét alakítja. Ez a film azt választotta, hogy Nagy Imre életéből a börtönéveket emeli ki hangsúlyosabban, ezt mutatja be a filmidő nagyobbik részében, az '56-os októberi napokra, illetve az azelőtti időkre csupán néhány jelenetet szentelve. Azt végig érezzük, hogy a rendező-forgatókönyvíró Mészáros Márta időzavarral küszködhetett, hiszen ha minden szálnak, amit be akart volna mutatni, elegendő időt szentel, minimum 6 órás lehetett volna a filmje. De miután Mészáros Márta eldöntötte, hogy az ő filmjében a börtönidő kapja a legnagyobb hangsúlyt, a történet ennek megfelelően állt össze.

A film archív, és "archivizált" (digitális technikával fekete-fehér, '56-ossá tett mostani) felvételekkel indul, a forradalom képeit látjuk, és benne Nagy Imrét, vagyis hát Jan Nowickit. Ez már élből egy jól átgondolt ötlet, hogy Nagy Imrét nem látjuk archív felvételen, csak a lengyel színész "bőrében", mert így nincs később kavarodás, főhősünk csak egy alakban jelenik meg a filmben. Nagy Imre elvállalja a miniszterelnökséget az '56-os október 23-i forradalmi kormányban, és halljuk azt is, milyen intézkedéseket tervez megtenni. Aztán a következő jelenet már november 4-e, a forradalom leverésének napja, Nagy Imre és társai drámájának a kezdete. És itt már felpörögnek az események is, amely tempót a film szinte végig rendesen tudja tartani. A kormány tagjai és családtagjaik először a jugoszláv követségen fogadják el a menedéket, majd onnan elszállítják őket Romániába, egy tulajdonképpeni fogságba. Nagy Imrét és feleségét elszakítják a többiektől, ők egy ellenséges besúgó román házaspár házában és felügyelete alatt élnek hónapokig.

Itt, a fagyos román hegyvidéken festői képek tucatjait láthatjuk, szinte minden egyes jeleneten áthat az ottani metsző hideg, és ezzel együtt az ottani zord valóság. Ekkora már "megszoktuk" Nagy Imrét, a főhősünket, megszoktuk, hogy egy kicsit túl hangos szinkronhangon szólal meg (bár az elején volt olyan jelenet, amikor emiatt nem is vettük észre, hogy ő beszél). A romániai jelenetek arra is jók, hogy itt látjuk Nagy Imre visszaemlékezéseit a gyerek-és fiatalkorára, amely jelenetek közelebb hozzák hozzánk az ember-Nagy Imrét, aki tipródik a száműzetésében, és tisztában van vele, hogy azokban a percekben is a saját "elvtársai" árulják el őt.

Nagy Imre tisztán látta saját sorsát, a film ezt egy röpke másodperccel érzékelteti: amikor a visszaemlékezéseit veti papírra (Viharos Emberöltő címmel), a születési ideje (1896) után a halála dátumának is kihagyja a helyet, de addig kitölti, hogy 195...Vagyis -a film szerint- tudta-érezte, hogy ebből a forradalomból, amiben ő miniszterelnöki pozíciót vállalt el, illetve az azutáni leszámolásból nem kerülhet ki élve. A film egy folyamatos dráma, még amikor hétköznapinak beállított cselekvéseket mutat is (Nagy Imre teázik, és közben ír, a felesége krumplit hámoz, ő pedig megmutatja neki az újságot, amiben Kádár az ő vérét akarja), még ezekben az elvileg rutincselekvésekben is ott van a készülődő tragédia, aminek a hiábavalóságát és értelmetlen kegyetlenségét eddig még egy film sem dolgozta fel.

Jan Nowicki szó szerint tökéletes Nagy Imre-ként, a színész olyan nagyfokú azonosuláson ment át a szerepe kedvéért, hogy végig, az első perctől az utolsóig Nagy Imrét láttuk a vásznon, nem pedig egy színészt, aki a kivégzett miniszterelnököt játssza. Teljesen hiteles, megrendítő és 100 %-osan átélt alakítást nyújtott Nowicki ebben a filmben, és ehhez csupán adalék az a 16 kg-os fogyás, amit a szerep kedvéért tett meg a lengyel színész. Nowicki a film alatt folytonosan képes egy-egy új színt behozni Nagy Imre karakterébe, a legjobb, amikor a már lelkileg és fizikailag is kikészült Nagy Imre a hadifogságban tanult kínai jelet, a kinyitott-bezárt tenyér-mozdulatot ismételgeti, ami a napfényt jelenti. A börtönjelenetek megrázóak, de nem azért, mert kegyetlenséget mutatnak be, hanem azért, mert azt látjuk, hogy Magyarország miniszterelnökét egy olyan szűk, sötét és bogarakkal teli cellába rakták, ami mostani szemmel hihetetlennek tűnik, és azt is látjuk, hogy Nagy Imre ilyen körülmények között is megőrizte az emberi tartását. (Ehhez képest nagyon erős ellenpontként működnek a néha be-bevágott archív felvételek Kádárról, amint éppen viccelődni próbál az elvtársai körében, vagy Nagy Imrének célozza a gyilkos mondatait).

Lévén történelmi film, sajnos ismerjük a történet végét, de amíg oda “eljutunk”, addig sok minden játszódik le bennünk, nézőkben is, vagyis erősen hat ránk a film. Nemcsak egy képet kaptunk 1956-ról, és az utána következő koncepciós perekről, vagyis nemcsak egy információs csomagként működik a film, hanem egy valódi drámát is láthattunk, aminek a forgatókönyve sajnos nem “a valóságon alapul”, hanem megtörtént. Ez a film méltó feldolgozását adja Nagy Imre történetének.