Norman Jewison: Az Ítélet
Mindez jó alapot adna arra, hogy egy "komolyabb" filmnek tekintsük élből az Ítéletet, vagyis, hogy a témája miatt megelőlegezzünk neki egy elismerést. Az Ítélet valóban egy komoly filmnek készült, a 
fajsúlyos témát egy előkelő brit színészgárdával mutatta be, élükön az egyik leghíresebb angol színésszel, Michael Caine-nel, a rendezői székben pedig egy több évtizedes filmes tapasztalattal rendelkező rendezővel. Mégis, maga a film nem sikerült annyira jól, hogy kiemelkedhessen az átlagfilmek köréből.
A műfaja elvileg egy politikai thriller, de nekünk erről a műfajról a Pelikán Ügyirat-féle filmek (Összesküvés-Elmélet, Közellenség) jutnak eszünkbe inkább, amikben legtöbbször a hatalom birtokosai gyilkolnak meg ártatlanokat, akik amúgy leleplezhetnék őket. Itt, az Ítéletben is vannak gyilkosságok, és ha a múltbeli tragédiát vesszük, itt is ártatlanokat öltek meg, ez mégsem egy igazi politikai thriller. Inkább egy kriminek hívnánk, amiben egy történelmi bűn a kulcsmotívum.
A főszereplő Michael Caine, akit leginkább kém-filmekből ismerünk. A híres angol színész most egy náci bűnöst játszik, aki majdnem 50 évig bujkál az igazságszolgáltatás elől, és '92-ben, a film jelen idejében hidegvérrel megöl bárkit, aki az ő életére tör. 
A film tulajdonképpen a Caine-karakter (Pierre Brossard) bujkálását követi végig, a krimi-szál pedig onnan adódik, hogy bérgyilkosok törnek az életére, miközben egy bírónő (Tilda Swinton) és egy katona (Jeremy Northam) is a nyomára akarnak bukkanni, hogy ha egy fél évszázad késéssel is, de végre bíróság elé állíthassák, az emberiség elleni bűntettek vádjával.
A cselekmény nem túl izgalmas, Caine pedig ezúttal egyáltalán nincs formában: a tömeggyilkos Brossard személyiségéből szinte csak a vallási túlbuzgalmat tudja bemutatni, ezen felül nem látjuk sem igazán gonosznak, sem hidegvérű gyilkosnak, sem valóban elesettnek (talán leginkább gátlástalannak), vagyis eléggé egysíkú lett a Caine által megformált karakter. A film láthatóan egyfajta vádiratként is funkcionál, a katolikus egyház felelősségét veti fel a holokausztban, miután a történet szerint Brossard-t majdnem 50 évig bújtatta a katolikus egyház egyik csoportja.
Amúgy a komolynak készülődő történet egy egészen lassú tempóban bontakozik ki és halad előre, ráadásul a különböző cselekményszálak (Brossard bujkálása, a bírónő és a katona nyomozása, a kettejük kapcsolata, a Brossardra küldött bérgyilkosok háttere) sem jó tempóban váltják egymást, vagyis végeredményben unatkozunk a film alatt. Egyik történeti szál sem válik annyira érdekessé, hogy le tudná kötni tartósan a figyelmünket, Caine pedig az idő nagy részében nem tesz mást, mint a felfokozott hitbuzgóságát adja elő. Tilda Swinton-t, akit még a '92-es Orlando c. remek film főszerepéből ismerünk, mindig jó újra látni a vásznon, a színésznő most is kitesz magáért, arról viszont nem ő tehet, hogy nem kapott egy eléggé jól kidolgozott karaktert. Mint 
ahogyan Jeremy Northam (A Hálózat Csapdájában, Enigma, Gosford Park) sem, a katona szerepében. Ők ketten csupán egy romantikus mellékszálként funkcionálnak a filmben, ennek megfelelően nem is kapnak nagy hangsúlyt a filmben.
Mindent egybevéve az Ítélet egy közepes filmként ragad meg az emlékeinkben, aminek hiába van magasztos eszméje (emléket állítani a II. világháború francia zsidó áldozatainak), amit látunk a film 2 órája alatt, az nem túl meggyőző. Pedig Norman Jewison-nak köszönhetjük többek közt az Only You-t (1994) is, ami az utóbbi idők egyik legjobb romantikus vígjátéka, Marisa Tomei-jel és Bonnie Hunt-tal a főszerepekben. Vagyis Jewison egy jó történetből ki tudott hozni egy jó filmet, ami alapján világos, hogy az Ítélet sorsa már a forgatókönyvnél eldőlt. A végeredmény egy könnyen feledhető krimi lett, történelmi beütéssel, és egy lelassult Michael Caine-nel a fedélzetén.
