Stepfordi Feleségek

A másfél óra alatt összesen három filmet látunk, melyek közül az első a legjobb. Itt Nicole Kidman egy menő tévés nagyágyút alakít, aki a legostobább valóság-showkkal aratja le a (televíziós) babérokat, és keresi a sok pénzt. Vicces, de kicsit sem meglepő, hogy miközben az egyik ilyen ostoba show-t rendesen kinevettük, mondván, hogy "na, ez aztán tényleg csont primitív", "ilyen nincs is", nem is sejtettük, hogy napokkal később ugyanezt az egyik hazai kereskedelmi csatorna képernyőjén már láthatjuk is felbukkanni.



Nicole Kidman igazán jó, bár kicsit zavarbaejtő, hogy megpróbálta lenyúlni Meg Ryan-t, egy az egyben átvett tőle mimikát, gesztusokat, színészi kifejezéseket. Ez egyébként nem vicc, tényleg nagyon fura volt azt látni, hogy jé, ez Meg Ryan, csak most éppen a másik kedvencünk, Nicole Kidman alakítja. Azt gondoljuk, hogy Kidmant eddig már bőven láthattuk a vásznon, számtalan filmben, és ha eddig nem hozakodott elő Meg Ryan mimikájával, talán most sem kellett volna. A film ezzel együtt szinte mesésen kezdődik, van benne fantázia, és egy csomó üzemanyag, amellyel akár 2 teljes órát is végig száguldhat, hiszen ez a média-cápanő karakter, a valóságshow-k világával tényleg sokat rejt magában, remek alaptéma egy kicsit bizarr, szatirikusnak induló vígjátékhoz.

Aztán jön némi fordulat, és Nicole Kidman és férje vidékre költöznek, egyfajta visszavonulásként. Ez itt a kettes számú film a filmben. Szerencsés módon azonban még ez a második "rész" is határozottan kellemes, de ennek csupán az az oka, hogy még nem tudunk két fontos dologról. Az egyik az, hogy az előző televíziós, valóságshow-s történetnek már vége is van, és soha nem fog visszatérni semmi abból, amit addig láttunk. A másik dolog, amit nem tudunk, az, hogy a film valójában miről is fog szólni. Ez egy tényleg kellemes állapot, ám miután vége a filmnek, ezt a véleményt az ember hajlamos kicsit átértékelni, a "kellemes"-ről a "tűrhető"-re.

Ebben a "részben" egy kisvárosban vagyunk, egy faluban, amely az 50-es évek tévéműsorait, reklámjait idézi, egyszóval egy Pleasantville-ben. Békés, boldog és üres hétköznapokat élnek itt a gazdag lakosok, és mi (ostoba módon) azt hisszük, hogy Nicole Kidman egy valóságshow-ba került, csak nem tud róla, pedig sajnos nem ez a helyzet. Némi vígjátéki élményben azért mégis van részünk, hiszen a városkában minden kicsit bizarr és izgalmas. Gyakorlatilag olyan, mintha zombik közé csöppentek volna főhőseink. Kidman és két társa, egy meleg fickó, és Bette Midler elhatározzák, hogy kinyomozzák, mi folyik itt, Stepfordban, és ez jó vonalnak ígérkezik. A nyomozás azonban csak rövid ideig tart, és a filmnek utána már vége is van, szóval a vígjáték élmény nem lett az igazi.

Itt még azt látjuk, hogy a stepfordi férfiak távirányítóval mozgatnak nőket, megnyomnak egy gombot, és a nő kiadja a szájából a zsét. A film egyetlen jelentősnek mondható jelenete is éppen arról szól, hogy a Kidman férjét alakító Matthew Broderick ezen a pénzkiadós trükkön nem is lepődik meg, csak annyit mond, hogy "jé, csupa egydollárost adott ki". Itt még azt gondolhatjuk, hogy gép-nők vannak Stepfordban, akikre a férjek fokozatosan lecserélik a feleségeiket. Eme hitünket a film több szinten is annyira megerősíti, hogy utólag már szándékos félrevezetésnek tűnik. Egyrészt van egy távirányítós robotkutya, másrészt egy nő egyszer felborul, és szikrák csapnak ki a fejéből, hogy a bankautomata jelenetet már ne is említsük. Mindenesetre itt még mindig kicsit lehet bízni a filmben, hogy valami kellemes vígjáték sül majd ki belőle.

A végeredmény ehhez képest mindenképp lehangoló (csak nem áruljuk el, hogy mi), egy határozottan fantáziátlan dolog sül ki belőle, és mi tényleg nem értjük, vajon miért kellett ezt a távirányítós dolgot ennyire erőltetni, hogy hova tűnt a film elején felvezetett pörgős média-cápa világ, illetve hova tűnt a film második részében kibontakozni akaró vígjáték-vonal? Nem értjük, miért kellett végül az egészet egy végtelenül egyszerű, többszörösen idejétmúlt poénra leegyszerűsíteni, hiszen ez intellektuális fikciónak, utópiának, de még poénnak is használhatatlan, feminista -antifeminista állásfoglalásnak ugyancsak nulla, vígjátéknak pedig édeskevés. Az egész film olyan, mintha valaki létrehozott volna egy parkot, de csak egy terepasztalon, és ott is csak gyurmából, akkor meg minek az egész?