Király Tamás fashion factory-je (3. rész / 6)
::::: a '80-as évek után: 1990-2009
Fontos kimondani, hogy amit csinált, az kezdetektől más volt, mint amiben a többi divattervező utazott (ebben nincs semmi sértő a többiekre nézve, egyszerűen konstatáljuk a tényt). Show-jai egy egészen más műfajt képviseltek, amit ő csinált, az eredendően művészet volt – szemben jóformán mindenki mással, akik akármilyen tehetséges alkotók is, mégis az az iparon belül hoztak létre ipari szépséget leginkább. Talán épp ez lehetett az, ami miatt Király Tamás művészete nyugaton óriási siker volt. Mert független volt az ipartól és a kommercialitástól … és a művészet számára főszerepet lobbizott ki a divatban, a kultúrában, az ipart második helyre degradálva …
a fotóért köszönet a Király Tamás stábnak és Judy-nak
Nem meglepő, hogy a '80-as években siker volt, 1990 után azonban el kellett volna tűnnie, így vagy úgy, akár úgy, hogy beolvad az iparba, akár úgy, hogy nem zavar többé vizet. Ehelyett azonban teljes intenzitással folytatta pályáját, pontosan abban a szellemben, azzal az önazonossággal, azzal az eredetiséggel, amellyel elkezdte. Be kellett volna olvadnia, fel kellett volna szívódnia, de nem tette.
Más nagyszerű művészek a '80-as évek avantgárdjából, mint például Xantus János vagy Jeles András, Víg Mihály vagy Menyhárt Jenő végül egyfajta passzivitásba vonultak az új korszakban. Tipikus, ahogyan a nagyszerű Xantus egyszer csak már nem készített több filmet, vagy ahogyan az Európa Kiadó a Love '92-vel lezártaa csodás tripet, ami a Love '82-vel kezdődött, s az is, ahogyan a zseniális Jeles még mindig nem készítette el a Mosoly Birodalmának második részét (pedig már ideje lenne!:)).
A rendszerváltás egy iszonyat durva kulturális kataklizma volt, amely során elidegenítettek bennünket a korábbi kultúránktól. Az amerikai életstílus és az amerikai szórakoztatóipar egyeduralkodóvá vált, az egykori avantgárdunkat pedig utólag olyan undergrounddá minősítették, amely (szerintük) azért harcolt, hogy az az euforikus happy end legyen, ami bekövetkezett, hozzáfűzve, hogy most már elő lehet jönni a föld alól, mert már béke van. Mostantól mindenki egy oldalon áll, ez már a Mosoly Birodalma!
a fotóért köszönet a Király Tamás stábnak és Judy-nak
Király Tamás és a művészete azonban állta a sarat, kiállta a nyugati „demokrácia” próbáját. Amíg a művészek zöme elveszítette a közönségét, és egyfajta vákuumba került, addig Király Tamás image-e csak még fényesebb lett, egy győztes ellenálló avantgárd művészként fogta be vitorlájába a változásokat (the changes), show-jai organikusan fejlődtek tovább, s ugyanolyan (óriási) nagy dobást jelentettek, mint korábban – sőt …
Pedig ez már a posztmodern volt, a gyilkos korszak, amely a '60-as évek avantgárd hullámai, '68-as forradalmak, s a '80-as évek avantgárd hullámai után, mintegy megtorlásként, közönyös szürke masszát gyúrt a társadalmainkból. A modernizmus és a technokrácia ámokfutása, a végső elidegenítés virágkora volt ez a 20 év (1989-2009) globalizációval. Hogy lehetett ezt túlélni?
A színpadon előadott show-jai sem holmi diszkrét és bájos, eladásserkentő előadások voltak, hanem pszichedelikus, dionüsszoszi események – tipikusan undergound kult koncertek közepette, de beindult, szépség- és valóságéhes, forradaloméhes fiatalokból álló érzékeny közönségnek.
Mit várunk ezek után? Azt, hogy majd megszokja a gazdag és sznob emberek tömegeinek és a „szakmának” a rideg és üres rajongását? Erre nem kerülhetett sor, mert a pályája kezdetén a közönsége elkényeztette őt (köszönhetően annak, hogy ő is elkényeztette a közönségét). A rendszerváltás után is mindig ilyen óriási, extatikus, katartikus élményt akart adni is, kapni is. Erről a szintről nem lehet visszalépni … különösen nem egy primitív, belépőszintű kapitalista kultúrába, ami nálunk 1990-ben létrejött.
Király egy pszichedelikus látomásszínházat hozott létre, amely leginkább az ókori athéniek misztérium ünnepségéhez (the mysteries) hasonlítható, vagy esetleg Goethe fantasztikus színházához a Faust II-ben (felvonulással és azon belül … egy elefánttal a színpadon, amikor a remény rabláncra verve vezette az értelemet és a jóságot), leszámítva, hogy Goethe csak papíron és képzeletben dolgozott, Király Tamásnak viszont megvolt a tehetsége és a lehetősége is, hogy valóra váltsa az imaginációt.
A divattervezők általában kristálypalotában élnek, nem úgy, mint Király Tamás, aki mindig az életben élt, a legelemibb szinten, nem járt limuzinnal, a Tilos az Á, aztán meg a Zanzibár volt (egyebek közt) a törzshelye. Ezt választotta magának a rendszerváltás után, mint világhírű divattervező. Aki kristálypalotában él, nem tud kapcsolatot teremteni a közönségével, s igaziból a saját művészetével sem. Király Tamás azonban mindig megőrizte direkt kapcsolatát, a gyökereit a valósághoz, egymillió gyökere volt a társdalomban, és mindenki szerette, csupa szív ember volt, a ragyogó kedvesség megtestesülése. Megőrizte eredeti viszonyát a városhoz, önmagához, mindenkihez, 1990 után is megmaradt annak a forradalmi művésznek, autonóm ellenkultúrának, ami volt.
a fotóért köszönet a Király Tamás stábnak és Judy-nak
Állandó örvénylés volt körülötte, mozgásban tartotta maga körül a társaságot. Nem egyszerű nyüzsgést, hanem egy kreatív kulturális örvénylést generált maga illetve a művészete körül, óriási energiákat szívott magába, fantasztikus áramlást hozott létre, kulturális csomópontként, pont mint egy gyönyörű platánfa.
Nem könnyű megmondani, hogy mitől volt olyan zseniális mondjuk az 1990-es dániai előadása Aarhus-ban (köszönet Vágó Krisztának és Keszának a szervezésért), egy varrógépekre írt divat-szimfóniával, de a közönség le volt nyűgözve. Mint mindig. Pályája pedig, ahelyett, hogy simán elkezdett volna felfelé ívelni, egyfajta kettős természetet vett fel. Egyszerre volt a csúcs, a legnagyobb, az európa-hírű, nagy formátumú művész, s a kispénzű budapesti underground rezidens. Mindez egyszerre adódott a természetéből, jelleméből s alkotói attitűdjéből, stílusából is.
következő fejezet: K mint kettősség
a cikk fejezetei: