Cecile B. DeMented
Cecile B. Demented 2000.
A humor egyfajta konszenzuson alapul, emberek egész csoportja pendül egy húron, vibrál azonos frekvencián a humor kitörésének pillanatában. John Waters azonban egy egészen másfajta konszenzusra építette ezt a filmjét, és a következőkben azt fogjuk megvizsgálni, hogy vajon jól tette-e?
A film viccesen kezdődik, mozik homlokzatait látjuk, melyeken vicces filmcímek olvashatóak, ezalatt primitív punk zene hallható, ami szintén vicces, gyakran még nyávogtatják is, és ez nevetést és jó kedélyt vált ki a nézőből. Arra gondol, "végre, itt valami mást fogunk látni, mint a szokásos .. ". A film eleje leginkább a Hal Neve Wandára emlékeztet, egy kisebb törvényen kívüli csoport arra készül, hogy elraboljanak egy színésznőt, és egyben arra is, hogy leszámoljanak Hollywood-dal. Ezek a készülődés-jelenetek tényleg megidézik "a Wanda" remek hangulatát, de ne számítsunk rá, hogy a film így is fog folytatódni.
Honey Whitlock, a híres színésznő (Melanie Griffith) Baltimore város szülötte, csak úgy, mint John Waters. Új filmjének, az "Egyfajta Boldogság" bemutatójának tiszteletére érkezett a városba, és ez az a hely, ahonnan Cecile B. Demented törvényen kívüli csapata el fogja rabolni, hogy rákényszerítsék Demented új filmjének főszerepére. A film ismétli a valóságot, Honey Whitlock Demented filmjének, Melanie Griffith pedig Waters filmjének nem egészen odavaló főszereplője. És ha már itt tartunk, vegyük észre, mennyire nevetséges egy anti-Hollywood kommandóról szóló film főszerepét egy igazi sztárra bízni! Mi lehetett az ok? Talán az, hogy az "Egyfajta Boldogság" Hollywood-i sztárját, Honey Whitlock-ot "igazán hitelesen" csak egy igazi sztár tudja eljátszani, vagy esetleg az, hogy kell valaki, aki miatt az emberek bemennek a filmre. A film második számú szereptévesztése az, hogy 10 millió dollárból készült, vagyis, mint egy rendes film, mert ez már
közel sem low-budget. A 10 milliót legalább tízzel kellene elosztani ahhoz, hogy ennek a filmnek joga legyen a "pénz nélkül készült" filmekről beszélnie, szemben a Hollywod-i filmekkel. Például az Oscar-díjas Good Will Hunting, melyben még az igazán Hollywood-i Robin Williams is szerepelt, és amelyet a Walt Disney tulajdonú Miramax stúdió producelt, 8 millió dollárból készült. Hoppá, de nem is csupán ez a lényeg.
Cecile B. Demented (Stephen Dorff ) olyan kinézetűre van megcsinálva, mint Luc Besson, és ami a rendezői eltökéltséget illeti, nem is rossz választás. Egyrészt azért nem rossz, mert Dorff-ot eddig még minden filmjében fegyverrel a kezében láttuk, másrészt Besson tényleg mintapéldánya az igazi rendező-óriásoknak. Emlékezetes példa volt, amikor az Ötödik Elem forgatásán a Floston Pardicsom hotel-lobijában forgatott jeleneteknél kigyulladt a díszlet. Valójában többször, egymás után. A díszlet kigyulladása, különösen egy műtermi forgatásnál, nagyon súlyos dolog, olyan, mint egy karambol, Besson viszont nemhogy halál-nyugodt maradt, de gyakorlatilag azt is bizonyossá tette mindenki számára, hogy a tűz egyáltalán nem érdekli. Semmi más nem érdekelte, csak az, amit a kamera látott, és ahogy eloltották a tüzet, mondta, hogy jöhet a következő felvétel. Más rendező bizonyára kicsit elbeszélgetett volna a pirotechnikával, (és ezzel nem is csinált volna nagy butaságot), hogy mekkora tűzre van szükség, stb., és nyilván csökkentették volna az adagot a biztonságos haladás érdekében. Besson-nak ez azonban esze ágában sem volt, továbbra is fullon nyomatta a tüzeket, nem volt mese. Az ilyenekre mondják az, hogy "őrült", és az ilyen emberek azok, akik a filmesek világában (hacsak nem okozzák gondatlanságból más emberek halálát) nagyon komoly tiszteletet képesek kivívni maguknak. Bessonhoz hasonlíttatni Cecile B.-t tehát nem egy elhibázott gondolat, de az Ötödik Elem 90 millióból készült, és az USA-ban 65, világszerte pedig további 185 millió bevételt termelt.
Vagyis: a legfüggetlenebb, leghajlíthatatlanabb, legművészibb rendező sem kell, hogy szükségszerűen zero-költségvetéssel dolgozzon, és ami még fontosabb, a
legművészibb film sem kell, hogy feltétlenül zero bevételt produkáljon. Amit egyébként John Waters ebben a filmben megjelenít -egy csomó megszállott fiatalt, akik utálják a Hollywood-i filmeket, és erőnek szakával, terrorista akciók keretein belül forgatnak, tehát pisztollyal rohangálnak, meg minden- nem más, mint egy álom. Egy nemlétező álom, melynek inspirálói közé tartozik (először is) Godard Weekend c. filmje. Anarchista fiatalok! Remek! Godard filmje 1967-ben készült, és akkor az anarchizmus is mást jelentett. Godard mellesleg mindig pontosan tudta, hogy mi ellen küzd, és, hogy mivel mi a baja. Amikor például utálta a vietnámi háborút, minden filmjében csinált egy Vietnám-ellenes betétet. Utálta az amerikai filmeket is, de ő csinált helyettük jobbat és sikeresebbet is (Bolond Pierrot, Week-End).
Végül is mindegy, a szitu így is, úgy is áttetszően egyszerű, a kisebb létszámú közönséget magáénak tudó filmes irigyli, és utálja a "tömegfilmeket". Waters kommandósai sosem jutnak el arra a filozófiailag megvilágosodott szintre, mint Brian a Brian Élete c. remek filmben, hogy azt mondja, "ne kövessetek!". Mert ha, mondjuk Waters filmjét iszonyat sokan megnéznék, annak ellenére, hogy ő nem használ benne sztárokat, nem is reklámozza, sőt, nem is igyekszik benne olyan dolgokat produkálni, amik egy nézőre (jó) hatással lehetnek, akkor azt mondhatnánk, hogy hódít az anti-Hollywood. De így nem látunk mást, csak szánalmas erőlködést, melynek célja az, hogy a világ mozinézőit hadrendbe állítsa Hollywood ellen, ja, és még az is a célja, hogy ennek a hadtestnek ő legyen a parancsnoka, értsd: hogy ő is bevételhez jusson a mozibizniszből.
Persze, ez a filmje nem járt jelentős sikerrel e téren (sem), mert a ráfordított 10 millióból alig 1.2 milliót sikerült visszaforgatnia. Persze, nem is ez a lényeg, hiszen az Utolsó Akcióhős is megbukott, mégis jó film.
A lényeg valahol ott a Brian Életénél van elrejtve, meg lehetett volna például úgy is csinálni ezt a filmet, hogy ez a kis filmes csapat ugyanazt csinálja, amit, de minket kihagynak, nekünk meghagyják a lehetőséget, hogy kívülről lássuk az egészet, és hogy nevessünk a súlyos arcokon. Ha ez megtörtént volna, akkor esetleg tízed annyira jó film lehetett volna, mint a Fergeteges Forgatás, és akkor már régen jó lett volna. Az a film, mellesleg, Hollywoodról is eléggé komoly (Hollywood számára is elfogadható) kritikát produkált, szemben a Cecile- B.-vel, amely csak odáig jut, hogy a (nemlétező) Patch Adams 4. giccses ócskaság lenne, és hogy ennél jobbnak számít egy karatefilm, aminél pedig (a film gondolatmenetét követve) jobbnak számít egy pornó.
És miközben Waters elkeseredetten próbál maga
mellé állítani embereket (nézőket) olyanokkal, hogy megjegyzi, nem szép dolog film közben beszélni, ugyancsak elkeseredetten próbál meg egybegyúrni mindent, ami lentről jövő, beleértve a rap-et, a punkot, a sátánizmust, a homoszexualitást, csak hogy ezekkel a fedélzeten már elegendően undergroundnak tűnjön. Mintha ő lenne a szabadság, aki a barrikádra viszi a népet. Hogy is mondjuk: nem az igazi, nem jön neki össze.
Ha Hollywood-kritikát akarunk, akkor Altman Játékos c. filmjét nézzük majd meg, vagy Steve Martin (szintén zseniális) Fergeteges Forgatását. Ha valami felszabadítóan ellenzékit akarunk, akkor jöhet a Fészkes Fenevadak, vagy a Hal Neve Vanda. Erről a filmről azonban csak az jut eszünkbe, hogy Waters irigyli a filmeket, amiket sokan megnéznek, és ezért csinál egy filmet arról, hogy milyen rosszak azok a filmek, amiket olyan sokan megnéznek, remélve, hogy közben az ő filmje is ilyen film lesz. De nem jött össze.
Végül: sokkal jobban tiszteljük James Cameron-t, aki nemcsak karrierjét, de az összes pénzét is feltette a Titanic befejezésére, akkor, amikor az egész világon már egyedül csak ő bízott benne, hogy jó film lesz. Szóval, sokkal jobban tiszteljük James Cameron-t, akiről ezzel együtt tudjuk, hogy egy ellenszenves rendező, egy zsarnok, aki mindenkit kikészít, sokkal jobban tiszteljük annál, hogy ilyen simán elkapjunk egy anti-Holywood vírust. Amúgy is sokkal több csodás amerikai filmet láttunk annál, hogy magával ragadjon minket az anti-Hollywood-láz, de még egy ilyen lázt is könnyebben elkapna az ember, minthogy John Waters-rajongóvá váljon, vagy legalábbis elégedetten jöjjön ki erről a filmről.
-in-
| Best Hollywood |
