A Síró Ember
The Man Who Cried 2000.
Sally
Potter nevét vagy 10 éve jegyezte meg a magyar mozinéző, amikor
is az Orlando c. film végén a feliratokat elolvasta, vagy legalább
a barátaitól hallotta, hogy jó volt a film (és hogy egy nő rendezte).
Vannak, akik azóta is folyton arra gondolnak, hogy egy szép napon megnézik ezt a filmet, e sorok írója éppenséggel ezek közé tartozik.
Egyből látszik, hogy egyfajta "élettörténet-filmről" van szó, jó mélyen, illetve jó messze kezdődik, valahol Oroszországban, a 20-as években. Ezek a jelenetek elárulják, hogy jó minőségű produkcióról van szó. Egészen szépen van fényképezve, és egyben teljesen másképp, mint egy "átlag-amerikai" produkció (gyakorlatilag minden filmben van valami amerikai, és ez maga, a film). Egy átlagos film esetében az lett volna a cél, hogy jól felturbózzák az elejét, hiszen történelmi film, kosztümökkel, és nem szabad úgy pályára állítani a közönséget, hogy ásítson. Ezzel szemben Sally Potter úgy indított, hogy teljesen felturbózta a filmet, csak másképp. Nem az történt, amikor egy stáb teljes apparátusával ráveti magát a film első perceire, hogy reflektorokkal mindent egyenletesen műanyagszínűre világítson, mert nem bízik a közönségben, illetve a történet vonzerejében. Sally Potter határozottan jól bánik filmjének elejével, és ezáltal a nézőkkel is. Egyszerűen látszik, hogy átgondolta ezt a filmet, és hogy amit a vásznon látunk, az egy csiszolódás eredménye, és nem a kompromisszum-hegyeké, mint az átlagfilmek esetén. Egyszóval, a 20-as évekbeli orosz atmoszféra annyira jól összejött, hogy percekre simán egy Tarkovszkij-filmben érezhettük magunkat, és nem volt rossz.
A kicsi orosz zsidó leányzót
otthagyja az apja, mert el kel mennie az USA-ba pénzt keresni. Aztán oka lesz azt hinni, hogy a lánya, az anyjával együtt meghalt, szóval egyedül a felcseperedő lánygyereken (Christina Ricci) múlik majd, hogy látják-e még egymást az életben. Először Angliába, majd onnan Párizsba kerül, ahol is a film 99%-a játszódik. Így leírva talán túl egyszerűen hangzik, de nézni egész mégis jó, mert finomak a részletek. Párizsban lesz a barátja Cate Blanchette, aki ebben a filmben Lola néven fut, és elképesztő, amit művel, akkora orosz akcentust növesztett magának ehhez a filmhez, hogy az már hihető volt.
A film aztán egy ponton fogja magát, és elkezd a Holocaust-ról szólni, és persze elgondolkodunk, hogy vajon örülünk-e neki. Hát, nem is tudom, így utólag kicsit erőltetettnek tűnik. Mintha az egész film azért kapta volna ezt a súlyos történelmi hátteret, hogy egy lány felnőtté érését megfelelően alátámassza, nehogy csak sima lányregénynek tűnjön, de mindegy.
Ez a II. Világháborús vonal egyébként kivételesen nem is német, hanem olasz akar lenni, John Turturro-val, aki egy operaénekest alakít. A film legviccesebb jeleneteit képezik, amikor Turturro énekel, a néző ilyenkor nemcsak néz, hanem nevet is.
Hivatalosan is Turturroé a legviccesebb jelenet, amikor hosszasan imádkozik, azt ecsetelgetve, hogy mennyire csak az énekléshez ért, és hogy mennyire szeretne egész életében énekelni, majd végül kiböki, "add, hogy a németek nyerjenek, légyszi ..". Turturroénál olaszosabb, rekedtebb, fátyolosabb hangú fickót aligha
lehetett volna találni, szóval tényleg humoros út operaénekeskként tételezni. Ennél jobban áll neki azonban a feltörekvő, semmiből jött, gazdag és erőszakos fickó szerepe, akivel Cate Blanchette össze is jön. Ha már itt tartunk, a film leggyengébb jelenetét is Turturro-nak köszönhetjük, egy opera-partiról kifelé jövet egy német tiszt Christina Ricci iránt érdeklődik, kábé, hogy "ki ez a csaj, ő is cigány?" (mint a többi épület előtt mutatványozó, élükön Johnny Depp-pel), mire Turturro kis hatásszünetet tartva kimondja, hogy "nem, ő nem, szünet, ő zsidó". Fene tudja, eléggé erőletettnek hat az egész. Ettől a jelenettől kezdve Ricci-nek menekülnie kell, ami nem is rossz, mert így eljut végre az USA-ba, ahol persze évtizedeket eltölthetne az apja keresésével, de nem tölt, mert ez már a film vége, és így minden rapido. Furcsa, hogy az apját végül nem látjuk sírni, szóval eléggé megtévesztő maga a cím, de ez egy művészfilm, angol-francia koprodukció.
Az van, hogy jó film, tele van jó kis klasszikus zenékkel, és Sally Potter ismét jó kis zenei világgal dolgozik, tele van akcentussal angolul beszélő színészekkel, szóval eléggé komoly folklorisztikus látványosság, mely jéghegy csúcsát a meglehetősen minimumra redukált szerepű Johnny Deep alkotja, mint "helyi" cigányvajda. Azért is jó film, mert egészen szépen van fényképezve, szépen és változatosan, nem zsibbad el az ember szeme, meg ilyenek. De leginkább attól jó, hogy tényleg át van gondolva.
Ugyanakkor, sajnos, mégsem annyira jó film, mert a történet kicsit, hogy úgy mondjuk, bokáig érő, és több elvarratlan szállal is
kedveskedik nekünk, amiért nem vagyunk hálásak.
Az elején, Angliában megtanítják angolul, mégpedig erőszakkal, itt vannak neki nevelőszülei is, de az egész angol "fázis" úgy ér véget, mintha mi sem történt volna, a nevelőszülők visszaadják a képet a lány apjáról, amit az elején elkoboztak, majd ugyanolyan idegenül, mint az elején, búcsút vesznek tőle.
Mintha mi sem történt volna, és tényleg ugyanezt érezni a film végén is.
Szóval, jó film, csak nem annyira. Akkor lehetett volna "annyira" jó, ha kicsit kisebb, de annál valóságosabb darabot próbált volna meg kiharapni a történelemből, vagy esetleg egy sokkal konkrétabb személy konkrétabb történetén keresztül láttatta volna e történelmi hátteret. Mert így a Sally Potter-es, meseszerűség és ez a túl nagy- és túl általános falat történelem együtt könnyen elrepül, mint egy léggömb, amely könnyű gázzal van tele. A legjobbak egyébként végig azok a részek, amikor Christina Ricci (hangja) énekel, ezt az opera műfaj legtávolabbi barátai is imádni fogják.
-bob-
| Best Hollywood |
