cspv logo
cspv szám: 35 / 02 tartalom
keresés

Nő A Baj Csajok a Csúcson A Gyûrûk Ura A Gyûrû Szövetsége cikk cím cikk cím cikk cím Vanília Égbolt Ellenséges Terület Libidó - Vissza az Ösztönökhöz Az Egyetlen Chico Vízcseppek A Forró Kövön A Titanic Szobalánya

this is
cspv home
régi link, már nem működik

page number: 10 00087
film info
PREVIOUS articleNEXT article
2002-01-29

Libidó - Vissza Az Ösztönökhöz

Human Nature 2001.
A reklámfilm-rendezők néha nagyon fura dolgokat tudnak művelni, ha játékfilmes környezetbe kerülnek - ez a tanulsága a Libidó címmel futó amerikai vígjátéknak.

A filmet egy Michel Gondry nevű profi reklámfilmes rendezte, aki eddig még csak klipekben és reklámfilmekben jeleskedett, de most elérkezettnek látta az időt arra, hogy betörjön a "rendes" filmek világába is. Ha tényleg ez volt a szándéka, akkor rossz forgatókönyvet választott, mert a Libidó minden lett, csak nem "rendes film". Sokkal inkább hívhatjuk idétlen filmnek, ami nem is csoda, mivel a forgatókönyvet a "Being John Malkovich" (John Malkovich Menet) c. film írója, Charlie Kaufman írta. A John Malkovich Menet most, utólag visszafogott őrültségnek tűnik a Libidó sztorijához képest, amiben egy majom-asszony, egy majom-ember, egy egér-tudós, és egy francia asszisztensnő szerepel.

Amellett, hogy nem tudjuk elképzelni, hogy milyen állapotban lehet egy ilyen történetet kiagyalni, azt tisztán látjuk, hogy ez a film is rétegfilmnek készült, hasonlóan a John Malkovich-hoz. Egyébként a Malkovich-film rendezője, Spike Jonez is híres reklámfilmesként készítette el első (és eddig egyetlen) filmjét, ugyanúgy, mint Gondry barátunk. Jonez volt az, aki bemutatta Gondry-t Kaufman-nak, sőt, még producerként is beszállt a Libidó-ba. Adott tehát két reklámfilmes, plusz egy elszabadult fantáziájú író, aki, úgy tűnik, mintha főként a saját szórakoztatására vetne papírra hajmeresztő dolgokat, nem törődve a leendő közönség tűrőképességével. Elképesztő, ahogy a gyönyörű Patricia Arquette-t, akit a Tiszta Románc óta (1993) szeretünk és kedvelünk, most majomszőrzettel a testén látjuk ugrálni az erdőben, miközben egy musicalbe való giccses dalt énekel a természet szépségéről. És ez még csak a film eleje, de ne gondoljuk, hogy ezzel a majomszerű női alakkal kimerítettük a fárasztó gondolatok és képek készletét a filmben - korántsem.

Patricia Arquette tehát egy olyan nőt játszik (Lila), akinek 12 éves kora óta az egész testét szőrzet borítja, és ezért az erdőben érzi a legkényelmesebben magát. Aztán 30 éves kora körül feladja az otthonos majom-létet, hogy visszamenve a civilizációba találjon egy férfit magának. Ezzel a férfi-hiánnyal már helyben is vagyunk: bejött a képbe a szexualitás, ami a film fő témája lesz. Lila az összes elérhető férfi közül egy hangsúlyozottan törpe méretekkel rendelkező természettudóst választ ki magának, Nathan-t (Tim Robbins), akivel kis ideig boldog is lesz. Nathan gyerekkori lelki sérüléseinek köszönhetően azt tűzte ki céljául, hogy megtanít egereket villával enni, pontosabban azt tanítja meg nekik, hogy a különböző fogásokhoz milyen villa illik. Ezeknél a perceknél már egyik nézőnek sincs kétsége afelől, hogy fura moziba csöppent, de mivel közben már egy kicsit beleszoktunk az idétlenségbe, kíváncsian, vagy legalábbis nyugodtan várjuk a fejleményeket. Nathanék egy erdei kirándulás alatt találnak egy férfit (Puff, alias Rhys Ifans), aki majom módjára él az erdőben, mivel az apja annak idején majomnak képzelte magát, és ebben a tudatban hurcolta ki a gyerekét a természetbe, vagyis vitte haza.

Puff felkelti Nathan érdeklődését, úgyhogy azon nyomban hazaviszi, hogy ott, a laboratóriumának üvegketrecében megtanítsa neki mindazt, ami szükséges a civilizált élethez. A majomembert semmi más nem érdekli, csak annak a kézzel fogható lehetősége, hogy ő is nő közelébe kerülhessen, és ezért belemegy Nathan tudománytalan játékába. Vagyis eleinte csak hörög és harap, aztán kis idő elteltével már egy kandalló mellett üldögél az üvegketrecében, pipázik, és Wittgensteinről vitatkozik. Az oktatás jelenetei között akadnak mulatságosak is, többek közt azok, amelyek Puff elementáris erejű szexualitásával kapcsolatosak. Puff szerepére azt a megjegyezhetetlen nevű Wales-i színészt, Rhys Ifans-t kérték fel, aki a Notting Hill-ben Hugh Grant gusztustalan szobatársát játszotta, és akit legutóbb a Sátánka egyik epizódszerepében láthattunk. Ifans jó választásnak bizonyult, gyorsan és meggyőzően tudott váltani a brit entelektüell (pipával és kandallóval) és a "természet vad gyermeke" típusú karakterek között. A film negyedik főszereplője egy Gabrielle nevű asszisztensnő (Miranda Otto), aki nemcsak Nathan beosztottja, hanem szeretője is. Gabrielle-t egy szokásos séma szerint ábrázolja a film: mivel francia és egyben szerető, ezért nyávog, kényeskedik, csücsöríti a száját, és folyamatosan fehérneműben jár dolgozni. Emellett azért neki is akadnak jó pillanatai, például az a jelenet, amiben a Sophie Választása c. filmre utalva akarja kicsikarni a szeretőjétől "Nathan Választását". Eléggé intellektuális humor, de azért dob kicsit a filmen.

Ha valamiféleképpen be szeretnénk tájolni a film stílusát, azt mondhatnánk, hogy elsősorban szatirikus, emiatt néhol humoros, de még többször fárasztó. Azt a pár jobb poént, ami esetenként felbukkan, lekörözik a rossz megoldások, úgy, mint Patricia Arquette-t talpig szőrösen mászkáltatni, vagy Tim Robbins (Nathan-t) egy golyóval a fejében mutatni, ahogy épp holtan emlékszik vissza a történtekre. A film közepe, vagyis Puff tréningeztetése kifejezetten unalmas, mint ahogy a Gabrielle-Nathan szerelmi szál sem képes lekötni minden idegszálunkat. Szóval mondhatjuk, hogy tele van hibával a film, de inkább hajlanánk arra, hogy már az alapkoncepciója elhibázott. Egy ilyen idétlen (gegekre utazó, elszabadult képzeletű) történetet nem kellett volna egy hagyományos játékfilmes keretbe erőltetni, bármilyen más műfaj megfelelőbb lett volna. Így a nézők nem tudják, hogy egy "nem-normális" filmre ülnek be, mert megtéveszti őket a két sztár (Arquette és Robbins) jelenléte, és hogyha véletlenül nem kerülnek szembe egy "talpig majom"-Arquette fotóval, akkor bizony nem tudnak felkészülni a film sajátos, idétlen stílusára.

A Libidó nem szokványos film, de ez nem válik igazán előnyére. Sokban emlékeztet forgatókönyv-testvérére, a John Malkovich-menetre, de annál sokkal kevésbé ötletes, és eredeti. Ezzel együtt néhányszor lehet rajta nevetni, ami kicsit javít a mérlegén, és azt is a javára írhatjuk, hogy a filmbeni kisegerek nem sérültek meg a forgatás során…

-lidoc-

2002-01-29
cspv.hu
oldal: 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14